Ficzere László festőművész kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1967)
FICZERE LÁSZLÓ saját erejéből emelkedett a művészek sorába, megküzdve a mindennapi nehéz munka hányattatásaival, s ennek következtében a csak rendszertelenül végezhető művészi alkotás nehézségeivel. Az utolsó tizenöt esztendő alatt ért be művészete. Egyike azoknak, akiknek a képzőművészeti körök mozgalma adta meg a végső lökést: munkásságára döntő hatással volt a tokaji művésztelep, az ott elhangzott előadások, a beszélgetések, a kialakult viták. Ezek során válik a festegető munkásból tudatos művész, aki határozott véleménnyel van a körülötte levő világ dolgairól, s ezt fejezi ki alkotásaiban. Hosszú út vezetett a tokaji tájfestészettől, a csendéletek előadásától, a tónusos-modeles ábrázolásmódtól napjaink poszt-kubisztikus formavilágú festészetéig , az alapot mégis Tokaj adta, hogy innen meredeken íveljen felfelé az út az önálló kiállítással jelentkező művész rangjáig. Szűkebb hazájában, Miskolcon, már hosszú évek óta számontartják: rendszeres szereplője a miskolci országos kiállításoknak és grafikai biennáléknak, egy idő óta pedig ott vannak képei a nagy képzőművészeti kiállításokon is. Mégis, ez az első alkalom, hogy Miskolcon kívül önálló egyéni kiállítással jelentkezik. Művészetét két körülmény határozza meg: munkája, mely természetesen köti a dolgozó emberek világához, s szemlélete, mely nem engedi, hogy elvesszen aprólékos részletekben, hanem lényegretörő általánosításokhoz vezeti el. Ebből fakad, hogy kialakult formavilága a kubizmus kései korszakához kapcsolódik, ahol a forma mellett a szín is jelentős szerepet kap; hogy világából az aprólékos részletezés teljesen hiányzik, sokkal inkább az összefoglalás jut benne szerephez. Természetesen adódik képeinek témája: kombájnosok, asztalosok, favágók, füstrevárók jelennek meg alkotásain. Művei mentesek minden zsánerszerűségtől , szűkszavú „közlések" a mindennapok gondjaival küzdő emberekről. Ficzere László nem szépít, annál sokkal őszintébb és egyenesebb. A neheze felől közelít az alkotás kérdéseihez, ahogy azt megszokta mindennapi munkája során: az alkotás értelmét, lényegét keresi, s igyekszik megmutatni. Nincs szó nála valamiféle „munkaábrázolásról”, melyet olyan gyakran látunk még ma is. Alakjai olyan természetességgel kuporognak a tárna vájatában, ülnek a kombájnon, vágják a fát, ahogy a madár röpül vagy éppen énekel. Életük nem könnyű, de a munka fáradtságát a jól végzett munka öröme egyenlíti ki. Ezt érezte meg Ficzere László, s ezt érezzük mi is képeiből. S az egyszeri az általánosítás erejével szól: a szín és forma ereje emeli fel. Hasonlóan nagylélegzetűek csendéletei és tájai is: nagy formákból építi őket. Ilyen például az újhelyi Koporsóhegyről készült képe, mint hatalmas trapéz, ül rá a hegy a városra. Így érezzük mi is Patak felől közeledve, s ezt érezteti velünk a mű is. Művészetének tápláló forrásai közt helyet kérnek a közös gondok is. Aki annyi keserves emléket őriz a háborúból, mint Ficzere László, magától értetődően vall a háború és béke kérdéséről. Kétszer három képből álló sorozata a Brutalitás, Kegyetlenség és Szenvedés hármasához a Megbékélés, Első közös termés és Brigádköszöntő (Szüret) hármasa párosul; pusztítás és újjáteremtés, megsemmisülés és termelés gondolatait állítja szembe s így közelít ez annyiszor megénekelt, megfestett, megmintázott problémakörhöz.