Kassák képarchitektúra kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1967)

Lássátok hát a szívet, melyben egy új rend gerendázata épül nem hideg gyémántból, nem is lágy viaszból való ez a szív hús és vér, vérszínű hús és húsba ágyazott vér, melyben a béke és harc cserjéi egyazon földből fakadnak s az alkotó szellem, hogy megfejtse álmait tükröt emel maga elé, a valóság fémlapját amint visszatükrözi a tárgyak és dolgok arcát. (Kassák Lajos: Mégegyszer) A vihart fakasztó, villámot vonzó és a villámot is álló emberek fajtájából való. Talán nincs is a magyar művészetnek még egy önmagával és másokkal oly szigorú embere, mint ő. Nagy nemzedék, forradalmat vajúdó, történelmet szülő nemzedék egyik utolsó mohikánja. Művész, akinél az emberség és művészet még elválaszthatatlan, az esztétika és az etika még édes­testvér. Ha színes négyszögeket, érlelt vonalakat rak is egymás mellé, állást foglal, ítéletet mond, politizál és pörlekedik. Szent elfogultságában tagadja mindazt, ami nem az ő útját járja, ugyanakkor művészete nem akar más lenni, mint a kollek­­tívum alázatos szolgája, a tiszta, emberi társadalom plasztikai képlete. Költő, író, szervező, elméleti ember — a mindent akaró és mindent vállaló művészet örököse. „Nem költőnek, de minden­nek jöttem” — Ady Endre igazát vallja, és ez az igazság tölti be életét. „Nincs bennem semmi a múltból” — írja önélet­rajzában, s csakugyan e rombolva építő ember széttördelte a hagyományos költészet kánonjait, a Dadával rokon mód a pusztuló társadalom esztétikai és etikai normái romjainak az eltakarítására vállalkozott, fittyet hányva a formális logika törvényeire, a megszokott szókapcsolatnak, rím- és ritmikusképletnek. Szétrombolt mindent, ami megcsontosodott, ami régi és a nemzetközi avantgarde friss vérét ömlesztette át a magyar művészetbe. Korai költészete ítéletet mondó, dühödt expresszionizmus, asszociatív szimultaneizmus, az új közlési lehető­ségek szürrealista ihletésű keresése vagy a dadaizmus infernális kacaja — ám a régi normák szétzúzásának igénye mindig az új értékek építésének a vágyával párosult. Kassák ideálja a tiszta viszonylatok kristályos világa, a megszerkesztett rend. Ezt nem is annyira pörölyszerűen ütő, vagy simogató finom versei bizonyítják, nem is hol etikusan hömpölygő, hol közlés­­szerűen puritán prózája, hanem konstruktív szellemű képei, a megszerkesztett rend utáni nosztalgia szülöttei. „Didergünk a világtalanságban” — vacogta a költő Kassák, hiszen „Csak egy út van egyenes és ez az úttalanság.” „Harcok trombitái összetörtek” — sikoltott benne a húszas években a levert forradalom utáni tragédiaélmény —■ de saját tragédia­élményével szembehelyezte „Mérővesszővel a kezemben lemérek mindent” konokul rendet tenni és építeni akaró elszánt­ságát. Képarchitektúra vagy síkkonstruktivizmus, az orosz konstruktivistákkal, a prom­-nal vagy a neo-plaszticizmussal rokon Kassák képzőművészeti tevékenysége? Nem az iskolák s a programok a fontosak. A képzőművész Kassák a húszas évek elejétől kezdve tudatosan és ösztönösen a minden összetett kétségbeesését legyűrni akaróan teremtette meg a konst­­ruktivitás szellemét sugárzó festményei és grafikái sorát. Öntépő idealizmus volt ez? A romok fölött már új, tiszta metro­polis kristályrendszerét álmodó, és a jövőnek éles? Tény, hogy nem szubjektív dekoratív szándék, formalisztikus szerkeszt­­getés volt e konstruktivitás indítéka, hanem társadalmi kataklizma és a káosz fölé emelkedni akarás élményének a pátosza hevítette. A „lényeg formáját” kereste Kassák, a síkszerkezeti architektonikában a föltétlen érvényű szükségszerűségeket, a véletlent kizáró, a törvény érzetét sugárzó egyensúlyt. Ezt a kristályos logikájú rendszert nem találhatta meg már a természet világában, az emberi viszonylatokat tükröző természetelvű, figuratív piktúrában. Nem maradt más, mint a csupán önmagára vonatkozó geometrikus jel. Mint az ősember cölöpépítményei, a természetet legyűrni akarás szülöttei formálódtak e primer mértani viszonylatokat összefoglaló konstrukciók, az új világ morzéjának abc-je. Puritán, szigorú művészet Kassák konstruktivizmusa. Ha a konstrukciók mélyén, a vonalak egymást akarásában vagy a színviszonylatok rendjében szemérmes líra csendül is, a szerkezeti szigor háttérbe szorítja a szubjektív attitűdöt. Célja a rendet teremtés, a szükségszerűség keresése, még ha az esetleg áldozatokkal is jár. S hogy ez nem pusztán Kassák ügye, arra az is utal, hogy tőle indult el Moholy-Nagy, Vasarely, és a Kassák-féle Munka­kör nélkül nehezen talált volna útjára Kornis és Vajda is. Kassák konstruktivizmusa a századelő magyar avantgardeizmusának, az aktivizmusnak a záróakkordja és egyúttal híd korunkhoz is, hiszen programja, a rendettevés princípiuma nem évült el, hanem minduntalan meghurcolásra váró feladat. NÉMETH LAJOS

Next