Makra János festőművész kiállítása (Budapest, 1967)
Makra János életében az alkotás a kemény fizikai munka utáni a szabad időt kitöltő, mind hatalmasabbá váló, mind jobban kiterebélyesedő szenvedély ,s csakúgy jelent számára is örömet és gyötrelmet, sikereivel felemel s kudarcaival elkeserít, életének célt és értelmet ad. A festőmesterség szakmai titkait nem akadémián sajátította el. Több mint húsz esztendeje jegyezte el magát a festészettel, azóta szüntelenül dolgozik, alkot. Először a tanulás nem könnyű évei következtek: el kellett sajátítania az ábrázolás ezernyi titkát, megbirkóznia azzal a nehézséggel, melyet a háromdimenziós, térben létező testeknek a síkon ábrázolása jelent. Köznapi nyelven látványnak nevezzük azt a fogalmat, mely magába foglalja a tér és sík viszonyát, a tömeg, a levegő, az árnyék és a fény problémáit. Ezek ábrázolása mindmegannyi akadályt rejt magában, s csak ezeken túljutva, gondolhatott önálló arculatú, egyéni hangvételű piktúra kialakítására. Ez elsőnek tájfestészetében sikerült, itt sajátos lírai beállítottságát vetíti ki puhán, érzékenyen festett képeiben. A választott tájak is hozzásegítik ehhez, elsősorban Tokaj, ahol a Tisza és a Bodrog torkolatának vidéke, a távolból oda kéklő pataki hegyek szinte kínálják a levegőtől átitatott színeket, melyeket képein látunk. Ilyen például a tokaji főtér elemeiből komponált Falusi templom, vagy a Gémeskút, ahol az óriási kútágast puhán öleli körül a levegő. Makra János azonban nem csupán ennyit kíván tolmácsolni a világból. Különösen vonzza őt az üzem, hiszen az természetes környezete. Ennek ábrázolására azonban a plein-air festés kötetlen, szabad előadásmódja nem alkalmas. Új kifejezési formát keresett, ezért a sűrítettebb élmény tolmácsolására, ezt alakította ki a csendéletek sorozatában. Egy-egy képe néhány tétel csupán. Virágváza az asztalon, benne néhány szál színes virág, egy korsó, pár darab gyümölcs, ezekben lel rá egy konstruktívabb kifejezésmódra. A forma maga adja ezt — csupán