Makra János festőművész kiállítása (Budapest, 1967)

Makra János életében az al­kotás a kemény fizikai munka utáni a szabad időt kitöltő, mind hatalmasabbá váló, mind jobban kiterebélyesedő szenvedély ,­s csakúgy je­lent számára is örömet és gyötrelmet, sikereivel felemel s kudarcaival elkeserít, éle­tének célt és értelmet ad. A festőmesterség szakmai tit­kait nem akadémián sajátí­totta el. Több mint húsz esz­tendeje jegyezte el magát a festészettel, azóta szüntelenül dolgozik, alkot. Először a ta­nulás nem könnyű évei kö­vetkeztek: el kellett sajátíta­nia az ábrázolás ezernyi tit­kát, megbirkóznia azzal a ne­hézséggel, melyet a háromdi­menziós, térben létező testek­nek a síkon ábrázolása je­lent. Köznapi nyelven lát­ványnak nevezzük azt a fogal­mat, mely magába foglalja a tér és sík viszonyát, a tömeg, a levegő, az árnyék és a fény problémáit. Ezek ábrázolása mindmegannyi akadályt rejt magában, s csak ezeken túl­jutva, gondolhatott önálló ar­culatú, egyéni hangvételű pik­­túra kialakítására. Ez elsőnek tájfestészetében sikerült, itt sajátos lírai beállítottságát ve­títi ki puhán, érzékenyen fes­tett képeiben. A választott tá­jak is hozzásegítik ehhez, el­sősorban Tokaj, ahol a Tisza és a Bodrog torkolatának vi­déke, a távolból oda kéklő pa­taki hegyek szinte kínálják a levegőtől átitatott színeket, melyeket képein látunk. Ilyen például a tokaji főtér elemei­ből komponált Falusi temp­lom, vagy a Gémeskút, ahol az óriási kútágast puhán öleli körül a levegő. Makra János azonban nem csupán ennyit kíván tolmá­csolni a világból. Különösen vonzza őt az üzem, hiszen az természetes környezete. Ennek ábrázolására azonban a plein-air festés kötetlen, sza­bad előadásmódja nem alkal­mas. Új kifejezési formát keresett, ezért a sűrítettebb élmény tolmácsolására, ezt alakította ki a csendéle­tek sorozatában. Egy-egy képe néhány tétel csupán. Virág­váza az asztalon, benne né­hány szál színes virág, egy korsó, pár darab gyümölcs, ezekben lel rá egy konstruk­tívabb kifejezésmódra. A for­ma maga adja ezt — csupán

Next