Boldogfai Farkas Sándor szobrászművész retrospektív kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1968)
ifjúkori szobra, Tüköry garibaldista ezredes palermói mellszobra is, mely egyben már a művész másik működési területéhez - köztéren felállított emlékszobraihoz — vezet el bennünket. Sokrétű feladatot rótt a művészre az 1948-ban mintázott s a győri Székesegyházban felállított Aporsíremlék is, Boldogfai egyik kiemelkedően szép alkotása. Monumentalitás, arányérzék és ugyanakkor a miliőhöz való érzékeny alkalmazkodás jellemzi, ahol az utóbbi körülmény nem kis nehézség megoldását jelentette, ha meggondoljuk, hogy a síremlék olyan remekmívű középkori iparművészeti emlékünkkel szemközt foglal helyet és szerez rangot magának , mint a Szent László-herma. A művész problémakörének egészen más területére vezetnek el bennünket munkás-munka ábrázolásai, Munka után (1934) és Jön a vihar című aratókat ábrázoló szobra (1967). Ezeknél a műveinél tűnik talán legjobban szembe alkotásmódjának egyik jelentős eredménye: mozdulatábrázolásának egyszerűsége. Hétköznapi, sokszor látott mozdulatok plasztikai ritmusára döbbent rá bennünket. A művész munkásságának igen jelentős területét — nagyméretű, többnyire közterületen felállított szobrait, — a kiállítás természetes korlátainak következményeként, csak fotókról szemlélhetjük. Kutak, szép aktfiguráit, történelmi személyek büszijeit. Sok közöttük az állatábrázolás. Boldogjait érdeklik a karaktertulajdonságok, nem csupán ha emberről, akkor is, ha „kiskorú testvéreinkről", az állatokról van szó. Sok szeretettel, helyenként kedves iróniával állítja elénk négylábú modelljeit, kiváló érzékkel adva vissza mozdulataik szép ritmusát. A művész állatábrázoló készsége, és adottsága a monumentalitás iránti adottsága fémjelzik a Keszthelyen felállított Bika vezetőjét. A relief-térbe ökonomikusan belekomponált hatalmas állatfigura szinte az antik bikaábrázolások kultikus jellegéhez vezeti vissza a fantáziánkat. Külön fejezetet kellene szentelni a kiállítás gazdag éremanyagának. Boldogfai Farkas Sándor a két világháború közötti időszaktól kezdődően mind a mai napig termékeny és rangos éremművészeink közé tartozik. Érdekes képesség ez olyan művésznél, aki - mint láttuk - a monumentum iránt is fogékony. Nyilván szemléleti rugalmasság rejlik e tulajdonsága mögött, a lépték finom átváltásának készsége. A kiállítás végső benyomásaként olyan művész rokonszenves arcképét visszük magunkkal, aki az arányt, a nyugodt ritmust, a világos és tisztázott hangvételt keresi, s mindezek mellett még a Szépségre és a plasztikai Erőre is rátalál. CSENGERYNÉ NAGY ZSUZSA