Kajári Gyula grafikusművész kiállítása (Veszprémi Vegyipari Egyetem Aulája, 1968)
KAJÁRI GYULA GRAFIKUSMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA „Sors és dal közösek. Alkonyodik. Hogyan lennék boldog. A Nap messze, a föld hideg, borzongás ver, előttem csapdos, surran az éjmadár.” (Hölderlin) Ha majd egyszer idők múltával megírják ennek a városnak a művelődéstörténetét, akkor álljon ott ez a kiállítás emlékeztetőül, mint szerény hozzájárulás, mint egy nagy falban egy darab tégla. Jelezze azt a szándékot, hogy bárhol állunk ebben a kis országban, tőlünk telhetően mindig hazánk szellemi felemelkedésének ügyét kell szolgálni! A munkám értelmét ez adta, az egész szellemi tevékenységem irányát ez szabta meg, ez dobott fel a mélyből, ez segített át minden akadályon, és hogy ma itt állok, végső fokon az is ennek tudható be. Hosszú, nagyon hosszú volt az út idáig. Későn kezdtem és sok volt a kényszerű kitérő és sok volt a bepótolni való. 1926. december 28-án születtem Ősiben, Veszprém megyében. 1935. március 21-én beadtak a veszprémi állami gyermekmenhelybe és attól az időtől kezdve nem volt megállás, hányódtunk egyik helyről a másikra. Iszonyú nehéz volt abból a sötét világból valahogy fölvergődni a fényre, hisz mi nem számítottunk másnak, csak a társadalom szemetének és éppen ezért minden úgy húzott le bennünket, mint a sír. 1953-ban végeztem el a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakát, 1954-ben kerültem Hódmezővásárhelyre és 1963-ig megszakítás nélkül ott éltem. Az itt kiállított munkák egy része arról a világról beszél, történelmünk egyik legmélyebb fordulatáról, ahol mind a táj, mind a szereplők jó része már végérvényesen az idők homályába tűnt. Széchenyi sorozatommal a magyar múlt egyik legjelentősebb alakjának próbáltam emléket állítani. Hosszú éveken keresztül égtem érte, és a saját szellemi életem kialakításában nem keveset köszönhetek neki. Mérhetetlen tisztelettel hajtom meg az emléke előtt magamat. Most, hogy a szellemét próbálom újra megidézni, úgy gondolom, méltó helyen teszem, hisz itt a Dunán úszó gőzhajók, a Vasmű hatalmas füstölgő kéményei mind-mind annak a modern Magyarországnak a létezését hirdetik, amiről ő ezelőtt százharminc évvel álmodott és amiért az egész életét föláldozta. A kiállított rajzok befejező része Dunaújvárosban készült, ennek a nagy vállalkozásnak a szelleme szülte őket. Nagyon jól tudom, hogy egy-két hosszabb vagy rövidebb jellegű tanulmányaitól nem lehet ennek a világnak a lenyűgöző, monumentális erejét véglegesen megfogalmazni. Ehhez több idő és sok-sok elmélyült, rendszeres munka kell, ha az ember tartós eredményt akar elérni, így az idevonatkozó rajzaimat csak kezdésnek tekintem. A kiállított néhány darab régi népművészeti kerámia a több éves elmélyült néprajzi gyűjtőmunkára és a hódmezővásárhelyi Majolika gyárban eltöltött négy esztendei tervezői tevékenységemre utalnak. Talán egy kicsit későn, de most lépek első alkalommal önálló kiállítással a nyilvánosság elé. Munkámmal azok emléke előtt tisztelgek, akikkel valamikor együtt gubbasztotam a veszprémi menhely pavilonjában, és akikkel együtt reménytelenül annyit sóvárogtam az otthonért, és akiket az élet örökre elsodort mellőlem. Dunaújváros, 1968. KAJÁRI GYULA