Dobos Sándor (Eötvös Klub, 1969)

Szabó György szikusan megkövetelt romantikus "difforme" és "horrible", hogy hozzásegítsen a nagy kérdések (evázió vagy anyag-közeliség) kontrasztjának fiatalos képletté egyszerűsíté­séhez, de - kellő átírással - ott van, áttételesen, a "comique" és a "bouffon" is, hogy rögtön józanító ellen-szérumot kínáljon a szecessziós tobzódásra kész látomások hevületéhez. Jég és forróság furcsa módon fér meg így egymás mellett ezeken az alko­tásokon, "à la surprise", ahogy a gasztronómiában mondanák, és meghökkentő hatá­suk egyik titka bizonyára ebből fakad, e végletek különös összebékítéséből, a pillanat­nyi egyensúlyból, mely szinte csak arra vár, hogy dühödten újra megbomoljék. Átlós,, hegyes, szálkás, tört erővonalak, vad kiáltások, közömbösre hagyott háttér előtt - ez a kirobbanó hevület. De nyomban a tudatosság fém­hálója szorítja rendre. Nemcsak a felületek kidolgozásának aprólékossága mutat "hideg" folyamatra, ha képei létrejöt­tének processzusát próbáljuk elképzelni magunknak, hanem az a kettőzés, az a távol­ság­tartás is, melyről az előbb szóltunk, s célja ennek végső soron a nélkülözhetetlen fegyelem megteremtése lehet. Ezen keresztül pedig a korszerű dialektikáé. Igazán tartanunk kellene tehát Dobos Sándornál a romantikától? Inkább olyan me­tódus alakul nála, melyet legfőképp a romantikától elszakadó s mindmáig friss lehe­tőségeket kínáló groteszk körében helyezhetnénk el: a "torz" és a "borzalmas", vele szemben pedig (és vele egységben, mégis) a "komikus" meg a "vidám", ha nevezhet­jük így, a köztük kialakult sajátos viszony révén mind kiegészítő fogalommá válik, új és még újabb változatokat kínálva a közelmúlt és a­ jelen oly gyakran szemünkbe ötlő figurális­ és­­ absztrakt nyelvezetének gazdagításához. Milyen összetettebb tartalom szólal meg majd a későbbiekben általa? Jósolni túlzott vakmerőség lenne; de hogy ér­dekes jelrendszer épül itt, érzékeny megfigyelések nyomán, s hogy egy bonyolult, szépre és igazra törő humánum keresi benne kapcsolatát a világgal, az önmagában is esztétikum: jelentkezését egyértelmű örömmel kell fogadnunk tehát. I ! • - '-M Annyit már az indulás pillanatában sem nehéz észrevenni, hogy Dobos Sándor a nehezebbik utat választotta, amit fest és rajzol, észrevétlenül fordul át játékból val­lomássá, kísérletből egész embert kívánó megpróbáltatássá, s a művészet már-már befolyásolhatatlannak tetsző konokságával vezeti aztán az önismeret és kifejezés mé­lyebb köreibe. Oda, ahol ígéret csak a teljes megváltás, ígéret a rezzenéstelen nyu­galom is; sejtelmesen kibontakozik viszont (s éppen egyéni reflekczióin át) a zaklatott korunkra való utalások egész rendszere. Ami hermetikusnak indult, általános vonat­kozásokkal gyarapodik így s lesz közölhetővé: drámai ellentétről beszél, mely a me­sébe való elvágyódás és a fojtott indulatok drasztikuma között feszül. Erősen absztrakt mondandó ez, de egyáltalán nem érthetetlen. A törékeny japáni formák, sugaras vagy magasra törő hullámszerkezetükkel, akár egy titokzatos tájról is tudósíthatnának, va­lami messze világról, ahol a maga képzelt megállapodottságának kristály­rendjében­­ hidegen csillog az elérhetetlen, akárcsak a hó a Montblanc csúcsain; de ami "közel" van, amit a szem magának - mint igazán jelenvalót - felnagyíthat, az mégis mind felhevült, izgatott, mind féktelenül hánytorog, puhán elomlik, és vibrálásokkal teli, fonalas, elidegenítően fenyegető néha, lüktetően meleg és vonzó máskor, ám egyként a vegetáció zsúfolt mikrokozmoszát, a kegyetlen körforgást idézi, melybe (minél to­vább mereng fölötte) könnyen beleszédülhet az ember. S előbb, mintsem a "tiszta" lí­ra magaslatait elérné. Van ebben az "ellenpontozásban" valami irodalmian keserű panasz is, már-már tragikum, éppen két szélsőségének ijesztő távolsága miatt, van valami felerősített fé­lelem, színpadi kiáltás, de a végletesség romanticizmusától a legtöbb esetben mégis sikerül elhatárolódnia, elsősorban intellektuális figyelme s még inkább finom iróniája által. A képek nyughatatlanok, egyszerre zárt és eruptív töltésük személyes viharok­ra utal, de mintha ugyanezek a képek gyakran mintegy idézőjelbe is tennék ezt az érzel­­mességet, zuhogását visszafognák, teljes uralmát a gúny vagy a szarkazmus közbeve­tésével nem engednék kifejlődni. Igen, megfigyelhető rajtuk a Victor Hugo által klasz­

Next