Kontraszty László festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1969)
Kulcsot szeretnék adni a néző kezébe, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Szegeden születtem, ott éltem tizenöt évig. Talán a hatalmas, tágas föld, a sok, ragyogó napfény, az égbolt hatalmas burája adott irányt minden vágyamnak, törekvésemnek. Célom: Összefogott, monumentális, világosan leolvasható formák és színviszonylatok, szuverén képi fogalmazás — semmi hatásvadászó technikai, felületi játék. A kép valóságos kis világ, benne az élet törvényszerűségei működnek, hatnak. Ellentétek harca és dinamikus egyensúly. Ellentét: formában, tónusban, színben. Mire a kép elkészül, minden megtalálja helyét és mértékét. Az ellentétek jelen vannak, de kibékülnek egymással, összehangolódnak- A kép muzsikálni kezd- Ezt elérni nehéz, hosszadalmas út. Ezen az úton egyetlen vezető a belső hangra irányuló figyelem, az önkifejezés vágya. Mélyen belül azt hiszem mindanyian magunkban hordjuk azt a saját világot, ami egyéni adottságaink törvényei szerint egész életünk benyomásait, élményeit magába olvasztotta. Ez már nem a tárgyi világ felülete, hanem legsajátabb érzelmi, értelmi világunk visszhangja. A festő csak úgy ismerheti meg a világot, ha megtanulta megismerni önmagát. Erre kell koncentrálnia, saját törvényeire, mondhatnám, lelkiismeretére hallgatva a legszigorúbb önvizsgálattal. A világból csak azt tudja képébe, műveibe beépíteni amit saját belső rendje szerint fel tudott dolgozni. A művészet koncentráció. Képeket nem lehet, legalábbis nem jó magyarázni. Sokféle az ember, mind másra és másképp reagál. A képek önmagukat magyarázzák, és arra várnak, hogy visszhangot keltsenek a nézőben. Kérem engedje a képeket közvetlenül hatni, ne skatulyázzon- Ha valamelyik képem megpendít egy húrt lénye legmélyén, az boldoggá tesz. Ha ilyen kapcsolat létrejött, akkor már lehet az okát elemezni. Még egyet. Rajzaim, álmaim világa, a mély tenger. És mindenek előtt a bátorító rögtönzések, melyek segítségével megtaláltam önmagamat- Azért mutatok be ezekből oly sokat.