Patay Éva festőművész kiállítása (Budapest, Fényes Adolf Terem, 1969)
Minden emberi mű vallomás. Vallomás arról a világról, amit az alkotó él vagy amit élni szeretne. Korunk művészetének egyik legnagyobb erénye, hogy föl tudja villantani a látványban megfogalmazott hangulatot, a lélekben lezajló vívódás, a pszichikai és morális lét szféráit; valójában úgy szól személyes gondokról, örömökről, hogy azok egyúttal a kollektív gond és öröm vonásait is magukon hordozzák. A személyiség így lesz cselekvő és alakító részese a közösségnek, a maga töprengéseit és eredményeit így teszi kollektív töprengésekké, eredményekké. Patay Éva alkotásai korunk emberének élményköreit összetetten ábrázoló művészetet igazolják. Képei az emberekért való felelősség fontosságát hirdetik, a belső életnek és átélésnek, az egész lét befogadásának élményét sugallják. Azokat a végtelen lehetőségeket villantják fel, amelyek korunk emberi lehetőségeit jellemzik. Képei - figurális alkotásai és önarcképei - az örökké mozduló, állandóan változó, látszatra a folyton küzdelmet folytató embert ábrázolják. A művek szerkezete, a kolorit, de a téma is vívódást, soha meg nem elégedést fejez ki. Különös dialektikával kell e képekhez közeledni. Olyanfélével, ami megérteti az emberrel, hogy ebben a keresőkutató munkában mégis a bizakodás, az emberbe vetett hit az uralkodó motívum. Ezt bizonyítják a világos színek, amelyek különös kontrasztként hatnak a lélek mélységet feltárni szándékozó témák esetében, és ezt igazolja az a természetesség, ami az alkotásokról árad — persze nem a szó köznapi értelmében, hanem abban a művész-hitvallásban, ahogy Patay Éva a küzdelmet természetes elemnek, a hétköznapok velejáró jelenségének fogja fel. Ezeken az alkotásokon sohasem drámát akar ábrázolni, hanem mindennapjaink kísérő, jelenvaló emberi állapotait, így érthető, hogy képein nem a tragikus vonás a domináló, hanem éppen az emberi lét értelmére való figyelmeztetés. Természetesen olyan állapotokat is rögzít, amelyek nagy súllyal nehezednek az emberre. Figurális kompozícióin nemcsak a társas lét öröme, hanem az emberre nehezedő magány fájdalma is megjelenik; önarcképei töprengő állapotokról tudósítanak; alakjai néha szinte mázsás súllyal viselik az életük terhét. Ám mindegyik alkotásán - hol hangsúlyosabban, hol kevésbé harsányan - fölcsillan az élet értelme egy-egy barna színben, egy