Hidvégi Valéria festőművész kiállítása (Vác. Városi Kiállítóterem, 1970)

Hagyományos értelemben vett jó képet aránylag könnyebb alkotni, mint a festészet jövőjének tereptárgyait előkészíteni. Hidvégi Valéria az utóbbira összpontosítja képességeit. A megújuló látvány képzőmű­vészi átírásait végzi bátor és gyors ecsetvonásokkal, ügyelve arra, hogy a háttér nyugodt tömbjeinek ellenpontjaként szilárd képi köz­pontot szervezzen a színek és a formák lendületes egyeztetésével. Elhanyagolt tárgyak ünnepi értékét bizonyítja, az élmények és festői tapasztalatok pontos felismerését idézi a gyülekező tónusok csak időnként korlátozott polifon együttesében. Hol egy sajátos mozdulat, hol egy felvillanó színtöredék erős gesztu­sára helyezi a hangsúlyt, innen, hogy műveinek mindig biztosított az indító érzelmi alapja, melyhez határozott szelekcióval megkeresi a másutt fel nem használható kifejezési eszközöket. A megrongált szépség feltámad „Színház“ sorozatában, ahol fegyelmezett képírással kutatja a játék közös öröméért küzdő trombitások lelkivilágát. Ap­rózott alakzatainak örvénylését a festmény csöndesebb szigetén las­sítja, s ez az összetartozó kettősség teremti meg a zenei hangok, hatások képzőművészi jelölését (Adagio). Hidvégi Valéria rendelkezik a „soha meg nem elégedés“ alkotó tü­relmetlenségével, mely a festői intuíció érzékenysége révén a minőség egyre magasabb állomásait építi a teremtő erő folyamatos bőségével. dr. Losonci Miklós

Next