Rédner Márta (Műcsarnok, Budapest, 1970)

Idestova tíz éve dolgozunk egy szerkesztőségben. E huzamos szakmai kényszerházasság alatt,­­ha jól emlékezem, egyetlen fel­vételt készített rólam. A Vidám Parkban. Amint falstaffi méreteimmel, látvá­nyos közröhejt keltve, éppen átgurulok az Elvarázsolt Kastély hordóján. Együttműködésünk sok százezer pillanata közül ezt az egyet találta megörö­kítésre méltónak. A képet ráadásul ki is nagyította, és fel­rajzszögezte a szer­kesztőségi szoba falára. Most visszaadhatom a kölcsönt. Nekem kell portrét készítenem róla. Egyéniségéből hadd nagyítsak hát ki egy kevésbé fontos részletet. Rédner Márta nagyon szórakozott ember. Valahol mindig ottfelejt valamit. Az a gyanúm, hogy hol a szemüvegét hagyja a lakásán, amikor vidékre indul, s a kocsinak szerencsés esetben csak az Osztyapenkó szobortól kell visszaka­nyarodnia érte, hol a filmet felejti el betölteni a gépbe, s mire jóváteszi mu­lasztását, a lencsevégre kínálkozó ludak elszállnak, hol valamelyik fotómű­szere marad az éjjeliszekrény fiókjában, az autóbusz bőrülésén, vagy a mani­kűrösnő asztalán. Hát milyen fotóművész, kérdezhetné akárki, aki legfontosabb eszközeit ilyen hanyagul kezeli? Mint Műcsarnok-béli, gyűjteményes kiállításán is bizonyítja: kitűnő. Rédner Mártának ugyanis nem a fényképezőgép a legfontosabb eszköze. Sőt, mondhatnám állandó perben, haragban, viszályban van a fotótechnika kellé­keivel. A lencsékkel, fénymérőkkel, állványokkal, vakukkal. Titkon bosszanko­dik, hogy szüksége van rájuk. S ha észrevesz valamit, a tárgyak tehetetlen­ségével is meg kell küzdenie. Rédner Márta művészetének legfontosabb eszköze: a szeme. Ez a szem mindig lényeglátó, ironikusan figyelő, nem egyszer kegyetlen. Bi­zonyos, hogy száz nagyszerű képet rögzít, míg a miénk csak egyet vesz észre. S bizonyos, hogy a száz kép közül neki is csak kettőt-hármat sikerül a fény­képezőgép lencséjére továbbítania. Rédner Márta szeme a humorra különösen fogékony. A bizarr helyzeteknek feltűnően örül. A fonákságokra rendkívül érzékeny. Rédner Mártának szellemes szeme van. Ez a kitűnő művész nem a vallásos „művészfotósok" közé tartozik, akik az objektívükkel mindenáron „festeni" akarnak. S nem is a nyüzsgönő „riport­­fotósok" seregébe, akik minden eseményre lecsapnak. Ő a maga bizarr lázá­­tásának legelső élvezője. Saját szórakoztatására fotózik. Játszik. Kiment Lon­donba, és a nyárspolgáriság megannyi komikumát hozta haza, filmtekercsek­re fölcsavarva. Meglátogatta „híres embereinket" s leleplezte Kassák kemény bádogarcát, Füst Milán merengő fintorát, Pátzay Pál patetikus lendületét. Észrevett egy ablakrácson kinéző vasorrú bábát, s azontúl már „vadászott" az az öregség groteszk tragikumára. Persze, akadnak képei, amelyek elütnek „alaptermészetétől”. Ezek emberi líráját, érzékenységét, dekoratív hajlamait, bizonyítják. Más szóval: személyi­ségének teljes voltát. Idestova tíz éve vagyunk munkatársak. Nem tudom, hány éves. Csak annyit tudok, hogy nálam fiatalabb. Galsai Pongrác

Next