Somogyi János festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1970)
Régi igazság, hogy az üstökösökre rácsodálkozunk — mert sötétben fényesebbek a többi csillagnál — de a minden reggel egyforma hűséggel felkelő, életünknek fényt és meleget adó nap titkait a megszokottság miatt nem fürkésszük. Van, és ez természetes. Pedig az éjszakai égen átsuhanó üstökös is csak azért látható, mert a nap éppen nem világít. Sokan voltak és vannak akiket irányt adó csillagoknak véltünk, s halványultakig , amikor rájöttünk, hogy sehová sem jutottunk, követtük is őket. Somogyi János festőművész pályáján nem a tűnődő üstökösök útját járta. Mindig jelen volt, mindig vállalt és teljesített, de sokszor nem figyeltünk oda az apró részleteket is becsülettel faggató művész eredményeire, következetességére. Volt hite és volt bátorsága egyedül megjárni saját maga választotta útját, nem igényelt segélyt, vagy oltalmat nyújtó kezet a legnehezebb órákban sem, nem várta a gyors sikert, sőt olykor a tehetségét kétlő bizalmatlansággal is szembenézett anélkül, hogy indulását, vagy célját megtagadta volna.A kiállításon szereplő alkotások a férfikorba érett művész etikai következetességének bizonyítékai, és egy emberi töprengés kiteljesedett szimfóniájának hangjegyei- Töprengés földről és vízről; emberről és emberekről; kapcsolatról és taszításról; formátlanságot kívánó szabadosságról és szigorú formába zárt, önkéntes fegyelem szabadságáról; látni és láttatni vágyásról, szeretetről és humánumról. Mindenről, ami egy emberi életet teljessé tehet. Lehet, hogy Somogyi János alkata diktálja, de úgy érzem bármiről is szól, műveiben mindig az ember rejtelmeit kutatja, így lehet, hogy a számtalanszor végiggondolt, racionálisan szerkesztett kompozícióin átsüt a fegyelmezett líra, a kételyek özönére választ adó és még ezután is csak kételyt érző művész megnyugvást keresése. És így lett meggyőző ez a festői hang, amelyben egyszerű emberek problémái válnak általánossá. A tél hidegségében és szikrázó fényében meggörnyedő alakok talán mindnyájunk gondját viselik vállukon, a nap felé mentükben — irigyelve a szabadon röppenő madarat. Az éjszakai nádas homályába menekülő női figura a másik nemhez fűződő vágyaink megszokott rendjét teszi titokzatossá. Nem egyszerű közeg amiben élünk! Körülöttünk a természet biztosítja a rendet, s az alkotásokon a természet teljes tökéletességében jelenik meg. Azonban életünkben mindnyájan viselünk fájdalmat, sebeket és kapcsolatainkban fájdalmunk drámává nőhet. Néha el is bukunk, gyarlóságunk elveszett, vagy a bennünk világító fényt kegyetlen szelek eloltják. A bukást minden vesztő rettenetét, de az újjászületésbe, a talpraállásba vetett hitet is pár színnel és indulatosan festett, szaggatott formákkal tárja elénk a művész „Áldozat” című alkotásán. És ugyancsak az ember mindent megismerni vágyáról szólnak a monumentális asszony figurák, akik a vízparton, távolba tekintve, szinte a filozófiai kifejezés által meghatározott tér és idő végtelenségét fürkészik. Ritkán van alkalmunk kiállításon műhelytitkokba belefesni és ritka alkalom az is, hogy kisebb vázlatok egy tárlat gyöngyszemei legyenek. Somogyi János „Gondolatok” címmel kiállított vázlatai nem ujjgyakorlatok, hanem érett alkotások. Ezeken nyomon követhetjük a művész meditációit, a benne kavargó káosz fegyelmezését- Erős tiszta színek, vagy tört fényű felületek együtteséből nő a cím által is konkrétan meghatározott mondandó- Tanúi lehetünk annak, hogy a festő eszközei nyomán, hogyan születik a forma, birkózva a formátlansággal. Érdekes jelenség ez korunkban; elvont gondolat festői megfogalmazása nem a konkréttól halad a nonfiguratív felé, hanem fordítva a kaleidoszkóptól a természet formáinak drámai felidézéséhez. Az élet filozofikus mélységű ismeretében és az ismeretek egzakt festői nyelven történő megfogalmazásában van Somogyi János piktúrájának ereje, élményt nyújtó kvalitása. Olyan művész, aki a hivalkodásnál többre tartja a gondolkodást. Meggyőződésem, hogy ez a bemutatkozás azok közé emeli Somogyi Jánost, akiknek munkáiban bizton kereshetjük a fényt és a meleget. BERECZKY LORÁND