Szinte Gábor festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1970)
Egyszer majd elmegyünk. A lányok csöndesen nevetni kezdtek. Dehogy megyünk! Minek? Mondja meg, minek? Közelebb mentek a fiúhoz. Kétoldalról gyengéden feléje hajoltak. Nem is magára vártunk. Hát kire? A barátjára, Reitter Zolira. A fiú félig felemelkedett, de visszanyomták. Azért most már csak maradjon. De miért akar velünk templomba járni ? Egyedül voltak a lányok. Az egyik a fotelban ült, eszméletlen, kibőgött arccal. A másik mögötte állt, derékig levetkőzve, és maga elé bámult. A templomban voltak a lányok. Anyával meg azzal a fiúval. Ott álltak belepréselődve a tömegbe. Döbbent csalódottsággal néztek az üres oltárra. Egyáltalán senki se fogadta őket. A harangozó lötyögő mellényben lógott a kötélen. Talán csak úgy hintázott. Odabent pedig az üres oltár. Sehol egy kép, egy pap. Mintha maga az Isten is most tűnt volna el egy oldalajtón. Csupasz falak. A padokat elhordták. Odafönt a félig leszakadt karzat. A deszkák résein át az eget lehetett látni. A kopár, üres eget. Az anya felszólt a tömegből. — Van itt valaki ? Vártak egy darabig. Majd csoszogni kezdtek. Talp a talp mellett, térd a térd mellett, szinte egymásra nőve. Ott találták magukat az oltáron. Zavartan topogtak, forgolódtak. Majd egyre hangosabban dobogtak, dühös méltatlankodással. Az anya odafordult a fiúhoz. — Játsszon valamit. Menjen fel az orgonához és játsszon valamit. — Nincs orgona. — Legalább harangoznának! — Még csak nem is harangoznak! Több szó aztán nem volt. A dobogás is abbamaradt. Csak később az anya még egyszer megkérdezte. — Van itt valaki? MÁNDY IVÁN