Tamás Ervin festőművész kiállítása (Képcsarnok, Csók István Galéria, 1970)

KATALÓGUS HAVAS HEGY 1944 MÚLT ÉS JÖVŐ lakk NOÉMI KŐBÁNYA lakk EMBERPÁR TÉLI HEGY lakk CSENDÉLET VURSTLI lakk DOMBOS TÁT ABLAK lakk MENYASSZONY FESTŐ lakk NOÉMI RATZOL MŰTEREMBEN olaj TOKÁT ÉTSZAKA lakk FALU olaj SZIGLIGET AKT lakk TOKATI TÁT TÁT lakk ÖNARCKÉP TORZÓVAL ŐSZ lakk MŰTERMI CSENDÉLET Fotó: MONOSTORI LÁSZLÓ olaj olaj lakk BADACSONYI TÁT lakk INTERIEUR ÖREGSÉG olaj AKT ÉS FÉRFI TŰZFALAK lakk HEGYALJA TÜKÖRKÉP lakk MAGÁNY olaj EGYEDÜL olaj FÁK olaj CSOPAKI HEGY olaj TÁRGYAK lakk BALATONI TÁT lakk aSZTAL lakk NOSZTALGIA olaj KONYHAI CSENDÉLET lakk lakk TRIPTICHON lakk USZÁLYOK lakk SALAMON ÉS SALAMIT lakk BALATONI HÁZAK olaj NŐ ÉS FÉRFI lakk KIKÖTŐ lakk MOZAIK TERV I. vegyes technika FESTŐ ÉS MODELL olaj MOZAIK TERV II. vegyes technika ÉRTEKEZLET lakk MOZAIK TERV III. vegyes technika ELHAGYOTT HÁZ olaj MOZAIK TERV IV. collage olaj Tamás Ervin kiállítása a Csók István Galériában Huszonöt éve lesz, hogy Szőnyi István mellett befejezte a főiskolát. Emlékszem, milyen szenvedélyes vonza­lommal beszélt már akkor Cézanneról, míg Braque szemével csendéleteket festett. Tanítványai is egy nagyszerű Braque-albummal lepték meg, jóval később s jó érzékkel. E három mester erényeiben magára ismert Tamás Ervin s kialakította a maga egyéni stílusát, ami vitathatatlanul az övé, egyéni és igaz, s kicsi és jelentéktelen kitérői ellenére következetesen egyenes vonalú. Lehetetlen csak piktúrájáról beszélni anélkül, hogy sajátos alkatára ne gondoljunk. A védekezés művészete volt ez: jaj, ki nem tárulkozni teljesen, s tájak, enteriőrök, visszafogott színek mögé húzódni, síkba vetíteni a plasztikus teret, tudva és vállalva, hogy a festészet nem tűri az irodalmiasságot, hogy a festészet nem filozófia és nem etika, s ésszel és aszkézissel le kell küzdeni a festőiség elébe tolakodó gondolatot. Ezen a mostani kiállításon mégis a gondolat szorította ki az állapotfestés vizuális élményét. A fontos, izgalmas és konzekvens ebben az, hogy mindaz, amit Tamás Ervin magával hozott, mily nagyszerűen alkalmas a festői nyelven tolmácsolt egzisztenciális mélységekből feltörő felismerésekre — a szimbolizmus, szür­realizmus buktatói nélkül. Valami kimondatlan és megfogalmazhatatlan feszültség mindig jellemezte Tamás Ervin piktúráját. Aszimetrikus kompozíciói egyszerűen és közvetlenül szuggerálták ezt a képszerkesztésbe áttett belső erőt. Ugyanakkor azonban képeinek tudatos felépítése, az élet többdimenziós érzelmi, indulati, cselekvési dinamikájának színsíkokba absztrahált formája, különösen tájképeinek szinte sejtekre bontott szerkezetes megoldása visszafogták, lehűtötték a téma lényegét jelző expanziót vagy expresszivitást. Vagyis köznyelvünkön: Tamás Ervin, ez a tipikusan és gyökeresen városi ember (most és egyben rólunk van szó, a nézőkről, a képhez való kapcsolatunkról) sze­relmese a természetnek, a tájnak, legyen az Tokaj, Csopak vagy Szigliget, ahol otthonosan mozog, a látvány szerint: csupa dallam, csupa kiegyensúlyozott ritmus, egymást ölelő dombhajlatokkal, végtelenbe merülő víz­zel, éggel, vagy éppen kis vidéki városok nyugalmas utcáival. De a gondolkodó, a mindent újra fogalmazó, élő festő közben jól tudja, hogy ezek a lösszel és vulkáni tufával lágyan borított hegyek az anyag parányi részeinek iszonyú ellenkezéseiből születtek, s a természet szigorú rendjét és nyugalmát a nyughatatlan ember utakkal vágja át, sietve hódítja meg, s rohanva járja végig, és tudja jól, hogy természet és ember viszonya végtelenül bonyolult a vágyakozás és taszítás, a kö­zelítés és tartózkodás ellentéteiben, s hogy mindez a színek és formák nyelvén úgy mondható el, ha a változó anyagot, s a cselekvő embert, és a minden anyagot egyformán jellemző belső építő törvényszerűséget, a sejtek, részek, nagyobb egységek szerkezeti rendjét egyaránt kifejezi, megfogalmazza. Ezek után talán jobban megértjük azokat a tájait, ahol mint egy atom­modellen ott látjuk a szerkezet állványrendszerét is, s benne zöld vagy éppen sárga síkokban a lélegző erdőket, párázó földeket. Tamás Ervin sohasem festette a fát levelesen, a vizet hullámosan, a ruhát gyűrődéseivel, az arcot ráncaival­­ nem bocsátkozott részletekbe. A kép felületével, a felrakott festék faktúrájával sokat pótolt abból, ami a spachtlival lekapart és egymásra hordott festékek vibráló játékából kimaradt, de szándéka szerint nem kívánt sem jellemeket, karaktereket formálni (alakjai általában személytelenek), sem egy-egy tájhoz kötődni úgy, hogy az egyszers mindenkorra eljegyezze és semmi másra érvényes, jellemző ne lehessen. Ezért alkalmas festői látása és láthatása azokhoz a „gondolati” tartalmakhoz is, melyek ezen a kiállításán hangsúlyt kaptak. Tovább lépett Tamás Ervin, kétségtelenül új festői birodalmat hódított meg magának, de úgy, hogy felhasz­nálva eddigi festői erényeit, szabadjára engedte érzelem- és gondolatvilágát. Ha nem is tudunk képei fel­iratáról, lehulló vonalritmusok sárgáiban, barnáiban ott érezzük az őszt, a fekete égre kinyílt ablak előtt a konkrét formából a végtelenbe széthulló apró színfoltokban az embert minduntalan fenyegető veszélyt, a védő és körülhatárolt otthon és határtalan messzeség ellentétében anélkül, hogy a kép önmagában igényel­né ezeket az irodalmi asszociációkat. És a képek tengelyébe állított emberalakokban is bizonnyal érezzük, értjük a mértékül állított humanitást, melyről — éppen a képek tanulsága szerint­­— ki állíthatná azt, hogy nem több a sejtelemnél, óhajtásnál, okos elképzelésnél. Tamás Ervin új és figyelmet kívánó állomáshoz érke­zett. Felszabadultan és minden eddigi művészi készségét kamatoztatóan ki tudja és ki meri mondani a festé­szet nyelvén gondolatait. A védekező festő helyébe az önelemző, a meditáló, a kritikus lépett az, aki valóban ő, teljes összinteségében. Koczogh Ákos Tamás Ervin 1922. október 1-én született Budapesten. 1937-től 1941-ig az Iparművészeti Főiskola grafikai tan­szakán tanult, 1941-től a Képzőművészeti Főiskolán. 1946-ban kapott diplomát, s azóta rendszeresen vesz részt kiállításokon. 1947-ben Debrecenben, 1959-ben a Műcsarnokban, 1964-ben a Csók Galériában volt ön­álló kiállítása. Hódmezővásárhely, Szolnok, Tokaj, Salgótarján mellett Berlinben, Varsóban, Prágában, Bukarest­ben, Belgrádban, Londonban, Glasgowban, Nyugatnémetországban és Indiában mutatták be munkáit. Tanára a Dési-Huber Körnek, s a tokaji nyári művésztelepnek. A Magyar Képzőművészek Szövetségének volt főtitkára. 1964-ben SZOT-díjjal, 1965-ben Munkácsy-díjjal, s 1969-ben a Munkaérdemrend ezüst fokozatával tüntették ki. lakk lakk lakk olaj lakk lakk olaj olaj lakk lakk lakk

Next