Áldozó József naívfestő kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1971)
A magyar parasztfestőket, rajzolókat - naivfestészetünk egészét — látszólag számbavették. Régi mulasztásokat igyekeztek jóvátenni, amikor Süli András, Benedek Péter vagy Győri Elek életmű-kiállítását megrendezték, amikor a Sárköz, vagy Galgamácsa rajzolóasszonyainak a múlt néphagyományait rögzítő művészetére napjainkban különös gonddal figyelnek. Közben feltárták a magyarországi naív festészet nagyon gyéren folydogáló erecskéjének történetét is, a harmincas évek úgynevezett őstehetségeinek igazi, „termékeny” korszakát. Ám a folyamat előtörténetét, meg a negyvenes évektől kezdődő elapadását, annak okát nem kutatta senki. Ezek a sokszor kiemelkedő tehetségű alkotók, ha véletlenül nem kerültek egy, az igazi művészetet támogató ember vonzáskörébe, menthetetlenül elvesztek. Pusztán tehetségük nem óvhatta meg őket az elszürküléstől vagy a festészettől történő teljes elfordulástól. Amelyikben pedig az alkotásvágy mégis erősebb volt az élet kényszerénél — de a létezés szükségszerűségéből adódóan falujába kellett visszatérnie — mint valami mutogatni való mániákust tartották számon, akinek el kell viselni festői-művészkedő bolondériáját. Még jó, ha nem lett az állandó gúnyolódás céltáblájává, mert ez a sors is megérintette egyiküket-másikukat. A sorsuk közös volt, csak az elismerés mértéke változott. És ebben a közös sorsban volt, és a majdnem megkésetten érkezett elismerésben van része most Áldozó Józsefnek. A 79 éves parasztfestő a világtól elvonultan él a Kisalföldön, falujában, Himódon. Élete — páréves budapesti tartózkodáson kívül — falujában múlik felette a megroggyant falú házacskában, a nyaranta virágokkal pompázó kertben egyre csendesebben. Sorsa — bár ifjúkorában lázadozott ellene, s akart „köréből el-kivándorolni” — végül is visszalökte szülőhelyéhez. 1932 óta él megszakítatlanul Himódon. Míg Pesten tartózkodott 1925 és 1932 között — gyakorta szerepelt gyűjteményes tárlatokon az Ernst Múzeumban, a Nemzeti Szalonban; ezidőtájt szerezte meg Csók István barátságát, aki Áldozó Józsefben éppen azt a paraszti őserőt, azt a harmóniával párosult valóságszemléletet fedezte fel, ami a korabeli magyar festészetből hiányzott, ami egyúttal a népből jött „őstehetségek” alkotásainak lényegét jelentette: a célszerűség és a szépség együttes jelentkezését. A falusi lét — ha néha a kitörés lázától volt is fűtött — határozta meg mindig festészetét. Nem a nagy kataklizmák, de nem is az ünnepi percek megörökítésére törekedett. Ezért is vált el útja az úgynevezett naívokétól, akik a valóság és a képzelet együttes jelentkezését valósították meg művészetükben, műveikben, a hétköznapok látványát mindig megtoldották a csodavárók álomvilágával. Ő erősebben kötődött a valósághoz; őt a mesék és a népi mítoszok helyett inkább a hétköznapok szigorúbb törvényű világa fonta körül. Erről bizonykodik önarcképe is. A fiatalos, de elszánt akarat villan felénk minden vonásából, határozott szembenézéséből, a zárt formából, a szinte mozdulatlannak tűnő, a legősibb portrékra emlékeztető megközelíthetetlenségéből. Az önarckép azt a világot idézi, amelyikben él, nemcsak környezetrajzával, de emberi habitust meghatározó voltával, a falu áthághatatlannak ható törvényeivel.