Bálint Endre kiállítása (Modern Magyar Képtár, Pécs, 1971)

A KIÁLLÍTÁST MÁNDY STEFÁNIA NYITJA MEG 1971. szeptember 10-én fél 6 órakor Ka sté I y Blois-'ban, 1961. Vándorlegény útrakél. 1959. Hastingsi házak. 1959. ft vűvEO, KEDVES UTAZÓ KÖZÖNSÉG! Pécs és Győr között nem olyan nagy a távolság, mint e két városban kiállított ké­peim stílusa, formanyelve között ... Ne gondoljanak semmiféle csodára — bár én évtize­dek óta „csodában utazom" —, csupán arról van szó, hogy Győrben viszonylag a leg­újabb dolgaimat állítottam ki, míg itt és most a legkülönfélébb időszakok kerülnek bemuta­tásra.­­ Én az új dolgaimban hitet teszek a „talált tárgyak" fontossága, használható­sága és sokféle alkalmazhatósága mellett. Nem tudom eléggé felbecsülni a véletle­nül elém akadt tárgyak megbízhatóságát és iparkodását, hogy beépüljenek vilá­gomba. Egy szabálytalan alakú fadarab érdes és árkos felülete úgy nyeli be színes lé­legzetvételemet, mint a viaszlemez a hangokat és mi sem természetesebb, mint az, hogy elfogadjam minden olyan dolog felkínálkozását, melyekből a szeretet és szerénység együtt apellál figyelmes szánakozásomra. A zsennyei gémeskút mellett találtam olyan fadarabo­kat, melyek bénító tehetetlenségeimtől választottak el — igazán alig kellett valamit is rájuk pazarolni festékeimből, erőfeszítéseimből, vagy akár álmaimból . . . Őszintén sajnálom, hogy legutolsó munkáimból itt semmi sem látható, viszont itt látható a múltam, ami sajnos csak számomra múlt, hiszen a művek — ha valóban azok — a meghatározatlan jelent tartalmazzák. Ne várjanak semmiféle hitvallást tőlem... én bűntudatból festek! — Úgy tanítottak, hogy aki él, annak csinálni is kell valamit. Három éves koromban „csónakos” akartam lenni, mert azt gondolhattam, hogy nem lenne más dolgom, mint üldögélni egy padocskán és nem látni mást, mint vizet, eget és fá­kat . . . Nagyon sokáig tartott — több, mint ötven évig —, amíg az élet „leigazolt".­­ Belátta, hogy „csónakosi" világnézetem volt helyes. Ezért üldögélek évek óta a zsennyei Rába-parton reggeltől estig, ahol nem látok mást, mint vizet, eget és fákat és nagyon ritkán egy-egy kilón felüli márnát... De ez már a „csodálatos halászat” rovatába tar­tozik. — És amikor már nagyon sokat üldögélek, érzem, hogy a hátam mögött lopakodik, mint valami árvaházi felügyelő, a bűntudat... Ilyenkor fogom a szerelést és sietős léptekkel átvágok a réten az alkotóház irányába és néhány nap alatt megfestem azokat a képeimet, amelyek időnként vidékre utaznak, olykor külföldre s csak a legritkábban Budapestre. Bevallom, kissé feszengek most, mert Pécs, számomra is, de a magyar festészet számára is többet jelent egy szép városnál. Nem lehet véletlen, hogy annyi európai jelen­tőségű alkotóművész született ide és az sem lehet véletlen, hogy többségükben a festői gondjaikat tiszta, racionális és elvont rendszerekben oldották meg. Ez a város szellemi értelemben kinyitotta kapuit, hogy az érkező és induló áramok nehézség nélkül cirkulál­­janak és felfrissítsék a mi — tunyaságra annyira hajlamos — képzőművészeti világunkat. Feszengésem még csak növekszik, ha arra gondolok, hogy azok vizsgáztatnak majd, akik a tiszta formát és félreérthetetlen fogalmazást többre becsülik a gyermeki érzelmeknél, az álmoknál és szorongásoknál. Tehát mindazon dolgoknál, amit az én festészetem kí­nálni képes. — Mégis, minden feszengés ellenére, képeim már itt vannak: lesz, ami lesz, sokat kibír az ember. . . BÁLINT ENDRE 1971. július A címoldalon: SZENT MÁRK TÉR, 1967.

Next