Bálint Endre kiállítása (Modern Magyar Képtár, Pécs, 1971)
A KIÁLLÍTÁST MÁNDY STEFÁNIA NYITJA MEG 1971. szeptember 10-én fél 6 órakor Ka sté I y Blois-'ban, 1961. Vándorlegény útrakél. 1959. Hastingsi házak. 1959. ft vűvEO, KEDVES UTAZÓ KÖZÖNSÉG! Pécs és Győr között nem olyan nagy a távolság, mint e két városban kiállított képeim stílusa, formanyelve között ... Ne gondoljanak semmiféle csodára — bár én évtizedek óta „csodában utazom" —, csupán arról van szó, hogy Győrben viszonylag a legújabb dolgaimat állítottam ki, míg itt és most a legkülönfélébb időszakok kerülnek bemutatásra. Én az új dolgaimban hitet teszek a „talált tárgyak" fontossága, használhatósága és sokféle alkalmazhatósága mellett. Nem tudom eléggé felbecsülni a véletlenül elém akadt tárgyak megbízhatóságát és iparkodását, hogy beépüljenek világomba. Egy szabálytalan alakú fadarab érdes és árkos felülete úgy nyeli be színes lélegzetvételemet, mint a viaszlemez a hangokat és mi sem természetesebb, mint az, hogy elfogadjam minden olyan dolog felkínálkozását, melyekből a szeretet és szerénység együtt apellál figyelmes szánakozásomra. A zsennyei gémeskút mellett találtam olyan fadarabokat, melyek bénító tehetetlenségeimtől választottak el — igazán alig kellett valamit is rájuk pazarolni festékeimből, erőfeszítéseimből, vagy akár álmaimból . . . Őszintén sajnálom, hogy legutolsó munkáimból itt semmi sem látható, viszont itt látható a múltam, ami sajnos csak számomra múlt, hiszen a művek — ha valóban azok — a meghatározatlan jelent tartalmazzák. Ne várjanak semmiféle hitvallást tőlem... én bűntudatból festek! — Úgy tanítottak, hogy aki él, annak csinálni is kell valamit. Három éves koromban „csónakos” akartam lenni, mert azt gondolhattam, hogy nem lenne más dolgom, mint üldögélni egy padocskán és nem látni mást, mint vizet, eget és fákat . . . Nagyon sokáig tartott — több, mint ötven évig —, amíg az élet „leigazolt". Belátta, hogy „csónakosi" világnézetem volt helyes. Ezért üldögélek évek óta a zsennyei Rába-parton reggeltől estig, ahol nem látok mást, mint vizet, eget és fákat és nagyon ritkán egy-egy kilón felüli márnát... De ez már a „csodálatos halászat” rovatába tartozik. — És amikor már nagyon sokat üldögélek, érzem, hogy a hátam mögött lopakodik, mint valami árvaházi felügyelő, a bűntudat... Ilyenkor fogom a szerelést és sietős léptekkel átvágok a réten az alkotóház irányába és néhány nap alatt megfestem azokat a képeimet, amelyek időnként vidékre utaznak, olykor külföldre s csak a legritkábban Budapestre. Bevallom, kissé feszengek most, mert Pécs, számomra is, de a magyar festészet számára is többet jelent egy szép városnál. Nem lehet véletlen, hogy annyi európai jelentőségű alkotóművész született ide és az sem lehet véletlen, hogy többségükben a festői gondjaikat tiszta, racionális és elvont rendszerekben oldották meg. Ez a város szellemi értelemben kinyitotta kapuit, hogy az érkező és induló áramok nehézség nélkül cirkuláljanak és felfrissítsék a mi — tunyaságra annyira hajlamos — képzőművészeti világunkat. Feszengésem még csak növekszik, ha arra gondolok, hogy azok vizsgáztatnak majd, akik a tiszta formát és félreérthetetlen fogalmazást többre becsülik a gyermeki érzelmeknél, az álmoknál és szorongásoknál. Tehát mindazon dolgoknál, amit az én festészetem kínálni képes. — Mégis, minden feszengés ellenére, képeim már itt vannak: lesz, ami lesz, sokat kibír az ember. . . BÁLINT ENDRE 1971. július A címoldalon: SZENT MÁRK TÉR, 1967.