Barabás László festőművész kiállítása (Képcsarnok győri helyisége, Győr, 1971)
BARABÁS LÁSZLÓ zománcképei részben olyan világba kalauzolnak bennünket, amelyikről őrzünk valamit még gyermekkorunk múltba süllyedő emléktárában, részben pedig a minket körülvevő valóság jelen és jövőbeli képeit csillantják meg előttünk úgy, hogy napjaink emberi gondját fogalmazzák vonalba, foltba és színbe. Ám mindezt a jövő aspektusából teszik. Sokszor már valóságosnak hitt népi mesék és tragédiák — tehát a legősibbek — kezdenek képein új életet, s ami akkor titok volt, sokszor érthetetlennek tűnő csoda, az ő átköltésében kapja meg új fogalmazását. Őrzik a mesék és a balladák hamvas szépségét, de átívelve korokon, a csodát emberivé varázsolják. És amikor eltávolodik a régmúlttól, amikor tematikusan a maiak megfestéséhez kezd, akkor is megőrzi az idő korlátjait legyűrő képességét: szemeink előtt történt dolgokat örökít meg, de sohasem a puszta jelen érdekli őt: az életet folytonos változásnak tekintve a jövő teendőit is, világát is kifejezi a műveken, így kapcsolja össze a múltat a jelennel, s jelenünkbe a jövő harmonikus rendjét is beleálmodja. A múlt — jelen — jövő szép hármassága teremt egységet festői világában. És ezt nem csupán a számtalanszor átgondolt szerkezetek biztonsága, már-már jelképes kifejező eszközök igazolják, hanem színeinek korszerű harmóniát sugalló összhatása, a fehérek, a kékek, a szürkék, tűzpirosak és aranyak szép felületei is. A mondanivaló tisztasága és a forma látványa együttes értéke képesnek. Rácsodálkozásra késztetnek ezek a művek, majd odaláncolnak, meditálásra kényszerítenek. Megmártózunk bennük, s megjárva közben a múlt és a jövő szféráit, az új élmények, igazságok birtokában bízva léphetünk tovább. Z. Sz. L.