Gábor Jenő gyűjteményes kiállítása (Pécs, 1971)
Nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért éppen Pécsről rajzott ki a progresszív művészek sora az elmúlt évtizedekben. A város gazdasági és szellemi vezetőszerepe csak az első világháború után kezdett kibontakozni. 1924-ben egyetemi város lett és egyértelműen a Dél-Dunántúl ipari, kereskedelmi és szellemi központja. Az egyetem jelenléte elsősorban az irodalmi élet fellendítését hozta magával, de az igények felfokozódtak és sokirányúak lettek. A Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága 1926-tól rendszeres kiállítási programokat bonyolított le, s bár az állandó képtár megteremtésének terve csak napjainkban valósult meg, a vidéki városok közül a legszervezettebb képzőművészeti tájékoztatást ezidőben Pécs nyújtotta. Ebben a kultúrlégkörben felnőtt fiatal generáció útkeresésében már közvetlenül az európai művészetek áramához csatlakozott, a nagyvilágban tájékozódott. Megkerülve a szokásos akadémiai utat, művészeti stúdiumokat a Bauhaus műhelyeiben végeztek, az új művészet friss forrásából merítettek. Ma már például szinte közismert dolog „pécsi bauhausosok”-ról beszélni. Breuer Marcell, Forbát Alfréd, Molnár Farkas, Stefán Henrik és Weidinger Andor egyaránt Pécsről származtak el. Martyn Ferenc is Pécsről indult. Ő is, az akadémiai képzés helyett Párizst tartja iskolájának. Vasarely Pécshez kötődése látszik csupán esetlegesnek, benne csak gyermekkori emlékképek maradhattak a városról. Gyarmathy Tihamér, Lantos Ferenc, Keserű Ilona és a Stúdió fiataljai azonban egyértelműen vallják, vállalják azt az inspiráló erőt, amely szemléletmódjuk alakításában jelentős szerepet játszott. E gazdag sor elejére kívánkozik Gábor Jenő neve. 1911 és 1915 között járt a képzőművészeti főiskolára, ahol rajztanári oklevelet szerzett. A világháborút szerencsésen átvészelte úgy, hogy évenként más és más városba került rajztanárnak. Liptószentmiklós, Gyergyószentmiklós, Szakolca és Körmöcbánya, az akkori Magyarországon nem éppen jelentős kisvárosok voltak kezdő tanári pályafutásának állomáshelyei. 1919-ben, huszonhat éves korában aztán hazakerült Pécsre, ahol előbb a főreálban, majd a gyakorló gimnáziumban tanított. 1893-as születésű, tehát 5—10 évvel volt idősebb a bauhausosoknál és Martynnál. Tanította Gyarmathyt is, aki máig első mesterének tartja. A biztonság igénye, viszonylag megállapodottabb életkora, vagy az akadémiai képzés utáni elégedettség, a teljesség illúziójának érzése volt az erősebb nála és tán ezért nem választotta Gábor Jenő is a külföld csábító, ám bizonytalan kimenetelű lehetőségét, fiatalabb társainak végül is világhírre vezető útját? Nehéz ma már egyértelmű választ kapnunk erre a kérdésre. A pedagóguspálya, amelytől csak jóval a nyugdíjkorhatár után vált meg, megélhetést és bizonyos függetlenséget biztosított számára. Ugyanakkor azonban ez a biztonság sorsdöntő nagy elhatározások gátjává is vált. A feltétlen biztonság tudata, a védettség állapota, a vattázottság ernyesztő hatása ellen szellemének állandó serkentésével védekezett. Külföldi tanulmányútjai (Párizs: 1926 és 1937, Berlin: 1931), a nyaranta hazalátogató bauhausokkal való élénk eszmecserék pótolják némileg a fővárost, a pezsgő képzőművészeti élet hiányát, a nyugat inspiráló szellemét. Ugyanakkor a meditáció és az alkotómunka nyugodt légkörével kárpótolhatta magát. Éveken át előfizetője volt a Cahiers d' Art, a Kunst und Dekoration és a Sturm című folyóiratoknak. A tájékozódásban igyekezett a korral lépést tartani. 1925 óta KÚT tag, majd 1930 óta az UME kiállításainak résztvevője. „Pécsi korszakom lényege az impresszionizmustól távolálló plasztikus formaábrázolás, kubisztikus szellemben. Szinte szoborszerűen formáltam meg figuráimat és mozgalmas kompozíciókba sűrítettem azokat" vallotta festészetéről. 1927-ben apróbb képötletek után több lapból álló, színes papírokból ragasztott kollázs-sort készített. A figurálistól az elvont konstruktív irányba haladt a kísérletezésben. A harmincas években főleg sokalakos, figuratív kompozíciókat festett, ünnepélyes emberábrázolásokat. A freskófestés lebegett szemei előtt, ez a vágya azonban sohasem teljesülhetett. A munkásélet mellett az emberi tevékenység más megnyilvánulásai is érdekelték: a cirkusz világa, a zenélés, a sport és az emberi test szépsége. Képei statikusak és szerkesztettek, melyben a dekoratív vonalritmus játszik nagy szerepet, a szín csupán másodlagos. 1941-ben Szegedre került áthelyezéssel. Festői előadásmódja itt oldottabb lett, fellazultabb. A vízen tükröző fények-színek problémája, a látványhoz való szorosabb kötődést bizonytalanná tette piktúráját. 1947-ben aztán, szegedi tartózkodásnak utolsó évében nonfiguratív akvarell-sorozatot festett. Ezzel lezárta munkásságának korábbi szakaszát, visszakanyarodott a húszas évek végére elért fejlődésének érett eredményeihez. 1947. telén Budapestre költözött. Ismét évek múltak el, amíg rátalált önmagára. 1955-től kezdve már kizárólag az elvont kifejezésmód lehetőségét kutatta. Eleinte még figurális témából indult ki és halad az elvont irányába. Később már teljesen mellőzte a tárgyi kapaszkodót, képeinek belső törvényszerűségét a formák dinamikája, a vonalak ritmusa és a színek harmóniája határozza meg. Életművének gazdagsága a műfajok sokrétűségében is megnyilvánul. A festmények mellett számos linót és fametszetet is készített, tervezett plakátot és exlibrist, reklámgrafikát és folyóirat címlapot. Pesten Kassák Lajos baráti köréhez tartozott és élénk figyelemmel kísérte a művészet alakulását. Rendkívül gazdag könyvtára is a kitekintést, a tájékozódást szolgálta. Váratlanul hirtelen halála előtt telve tervekkel és tettvággyal véglegesen hazaköltözött szeretett városába. Műveinek jelentős részét a pécsi múzeum őrzi. Életművének bemutatásával a kitűnő művész, a jeles pedagógus és a nagyszerű ember emlékének adózunk. Romváry Ferenc