Martyn Ferenc: Berzsenyi rajzok (Ripp-Rónai Múzeum, Kaposvár, 1971)
Berzsenyi műve a végsőkig csiszolt tökéletesség. Tökéletes, tehát mindig időszerű. Fojtott és megzabolázott szenvedélye: állandó parázs. . . Verssorai: összeszikrázó, egymást feszítő és szívünkig világító szavak. . . Versszakai: a gondolat, a zene, a képzelet és kemény ihlet klasszikus szerkezetei. Költői műve életünknek és világunknak - amely szavaival élve „tündérváltozatok műhelye’’ -, ihletője, így együtt e mű fegyelmével és építkezésének „energiás” szavaival, soraival és versszakaival példa az alkotásra és az életre. így volt és ma is az, és mindenkor ihletője is lesz az egyetemes igényű magyar művészetnek, amelyben, mint „A poézis hajdan és most” c. versében mondja: „csak egy az igaz, nagy és jó’. Ebben az utolsó, mintegy testamentumot tevő költeményében e három fogalom „mosolygó jelelmének” vallja a SZÉPET, amely lírai fogalmazásában „mint a szerelem játszi gyönyör kezén” folytatja az ÉLETBEN a teremtést. . . Szavaival: „Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt”! Vagy talán ne így vegyük Kodály Berzsenyi-ihletét a zenében és most itt a Rippl-Rónai Múzeum falain Martyn rajzaiban? . . . Ezt a 47 lapot, amelyeken a Berzsenyi-mű igézetében és idézésében a ,,poézis ujjal” rajzolják ábráikat. Martyn tolla nem véletlen talált a niklai SZÁRNYRA. Nem véletlen ébreszti a mű szellemét és alkotójának emberi alakját: a nemesen egyszerűt, a törvényszövegűen tiszta szavát, a „használni és nem csillogni” ,,mezei emberét”, a „nemzetről aggódót” és „a szent poézis és a dicső erény” ébresztőjét. Verseiről szavaival szóltam és íme, ami naggyá teszi azokat, itt látjuk mintegy tükörfényben e lapokon. Itt a mértéket, tömörösséget, a tökéletességre törést... A szép és jó niklai méltóságát. . . A költőt gyötrő ihletet... A megszemélyesített titkot... A fékentartott pegazust és lovasát, aki ugyancsak tud a „gyors paripán leragadva szökni” ... E rajzok egyik legszebbikén a költő „Felolvas önmagának”. A líra szavára figyel az alkotó ember!... És Martyn is, és mindannyian egy ilyen jelenés, a való fölé nőtt szellem - Sappho és Horatius-ig fénylő kettős ragyogását érezzük e tiszta rajzokról. Ugyanazt mint a nagy Berzsenyi versekből... A megszemélyesített niklai magány néha családian lírai hanggal, másutt mint a teremtés lázának, kegyetlen szelleme kísért... E végtelen horizontú időt és kultúrát idéző Berzsenyi mű gondolati elvontságával sem véletlen, hogy Martyn művészetének, ihletője lett. Múzsái tüze, ereje és tökéletessége, amelyről első soromban szóltam -, úgy vélem, Martyn Ferenc ébresztése után méginkább ihletője lesz jelen és következő művészetünknek. Takáts Gyula