Papp Zoltán festőművész (Kecskemét, 1971)
Első alkalommal jelentkezik önálló kiállításon műveivel Papp Zoltán. Főiskolai tanulmányait 1950-ben fejezte be, Szőnyi István és Varga Nándor Lajos tanítványa volt. A diploma megszerzése után tíz hosszú esztendeig rajztanári munkát végzett, csak a következő évtizedben adhatta át magát teljesen a festésnek. Budapest mellett Nagymaros lett a második otthona, képei mégsem kötődnek szigorúan a Dunakanyar látványához. Ez a tündéri szépségű táj szüntelen átváltozás és a megnyugtató állandóság jegyeit egyformán magán hordozza. Papp Zoltán korábbi, egyéb vidékhez fűződő élményének is olvasztó kemencéje lett, minden korábbi festői kísérletnek új értelmet adott. A régi hatások közül talán Vörösberényé a legerősebb. A kétféle élmény határai összemosódtak képein. A nagy vizek stílust sürgető türelmetlenséggel léptek be életébe, a minden órában új látványt, új megvilágítást kínáló Duna, amely uszálykaravánokat hintáztat a hátán és a mozdulatlan, napfényben szikrázó Balaton, amely valószínűtlen kicsinységűvé zsugorítja, magába öleli az embert és az ember csinálta tárgyakat. Viszonylag korán elfordult a kezdeti évek leíró festőmódszerétől, a tanári elfoglaltság megszűnésével hevesebben tört fel benne a megismerés vágya, lázas igyekezettel győzte le az anyag ellenállását, szemlélődését határozott irányba, a lényeg felé kényszerítette. Korosztálya tagjainál gyakran felfedezhetjük a közvetlen látványt az emlékképekkel társító felfogás példáit. A fiatal korban átélt háborús események, a megélhetés gondjai náluk az alkotómunka drága óráit ünnepivé avatták, belső látásuk talán még élesebb lett, mint a jelenségeket apercipiáló és elraktározó képességük. Az élményt befogadó érzékenység ujjaik hegyébe plántálódott át. Fogékonyak a fény és atmoszféra mozgására, mámorító hatással van rájuk a vegetáció, a természet sokféle arcát mégis a síkra írott, visszafogott, csak belülről feszülő formákkal igyekeznek rögzíteni.