Százados úti Művésztelep kiállítása (Helytörténeti kiállító termében, Budapest, 1971)

A JÓZSEFVÁROSI MŰVELŐDÉSI KLUB MEGHÍVJA önt a S­ZÁZADOS ÚTIMŰVÉSZTELEP kiállítás­ára, melyet a­­ /Hírt­sztelep alapításának 60. coffírt­t­ása alkalmából RENDEZ A HELYTÖRTÉNETI KIÁLLÍTÓ TEREMBEN (BUDAPEST, Vm., JÓZSEF KRT. 70.) 1971. JANUÁR 20. — MÁRCIUS 20. KÖZÖTT. A KIÁLLÍTÁS — HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL — NAPONTA 11—19 ÓRA KÖZÖTT TEKINTHETŐ MEG. A KIÁLLÍTÁST 1971. JANUÁR 20-ÁN 16 ÓRAKOR NYITJA MEG Dr. POGÁNY Ö. GÁBOR a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója A MŰVÉSZTELEPRŐL Kis ismertetőnk — természetesen — nem tö­rekedhet a teljesség igényére, hisz az immáron hatvan esztendős Százados úti Művésztelep falai között nemzedékek váltották egymást és bonta­koztatták ki tehetségüket. Javarészt szobrászok alkotóműhelye volt a kolónia az elmúlt évtize­dekben. Az elhunytakkal és ma élőkkel együtt eddig mintegy kilencven képzőművészünk dolgo­zott itt, ki csaknem egész életén keresztül, ki pedig hosszabb-rövidebb ideig. De tekintsünk röviden vissza és nézzük meg, hogyan is kezdő­dött? A századforduló után fellendülő szobrászatunk, s a javarészt külföldi tanulmányaikról hazatért fiatalok műterem igénye egyre sürgetőbbé tette egy olyan fővárosi művésztelep létesítését, amely az alkotás és a lakás lehetőségeit együttesen old­ja meg a jelentkezők számára. Jelentkező — persze — akadt bőven, a kezdeti negyven igénylő száma végül nyolcvanháromra növekedett, jól­lehet igen magas lakbérekre lehetett számítani. A tizenöt kezdeményező — Kallós Ede és Horváth Géza szobrászművészek vezérletével — 1909-ben fordult a Fővároshoz igényével, s az álmokból, az ezzel járó procedúrák ellenére is, viszonylag rövid idő alatt valóság lett. A megszavazott 480.000 koronás költségből 6 háromszobás, 10 két­szobás és 12 egyszobás műteremlakás építését 1911 májusában kezdték el, és még ez év novem­ber 1-én beköltözhettek az első lakók. Az elektro­mos hálózat bevezetésére viszont jóval később, 1923-ban került sor. A lakbér és a fenntartás költségei bizony tetemesek voltak, s e terhek vi­selése egész a felszabadulásig művészeinkre hárult. Komoly károk keletkeztek a telep épüle­teiben a második világháború alatt — a bombá­zások és az ostrom során — de az újjáépítéskor a Fővárosi Tanács már teljes egészében vállalta a nagy múltú művésztelep felújítását, megfiata­lítását. A Művésztelep hat évtizedes történetének talán az a legszembetűnőbb sajátossága, hogy közösségi jellege ellenére sem vált azonos művészi elveket valló iskolává. Pedig jelentős mesterek dolgoz­tak és dolgoznak ma is a műtermekben; olyanok akik a századelőn megújították a magyar plasz­tikát, s akik ezáltal művészettörténeti jelentősé­gűvé lettek. Ilyenek voltak Kallós Ede Szent­­györgyi István, és mindenek fölött az 1958-ban elhunyt Medgyessy Ferenc, majd a még ma is élő Csorba Géza, a terep doyenje. Művészetük első­sorban azért nem hatott a többiekére, mert az európai iskolák széles és sokrétű eredményeit is beágyazták a nemzeti karakterbe, és mert vala­mennyien határozott, egyéni vénájú alkotók vol­tak. Elfogultság nélkül állíthatjuk azt is, hogy a mai közösség, az idősebb és a fiatal generáció is hasonló erények birtokosa. Államunk a telep számos tagját részesítette a legmagasabb művé­szeti kitüntetésben: Kossuth- és Munkácsy-díjban. A forma, a kifejezőkészség tekintetében mind­egyikük a maga útját járja, de a közös bennük, hogy szenvedélyesen keresik, kutatják az újat, nem kizárólag stiláris értelemben, hanem abban is, hogy minél több oldalról közelíthessék meg és ábrázolják társadalmunk sokszínű életét, ered­ményeit, problémáit. Nem frázis, hanem való igazság, hogy szinte egy emberként fáradoznak népünk vizuális-esztétikai műveltsége és a szo­cialista kultúra fejlesztésén, élve a legteljesebb alkotói szabadság lehetőségeivel. — Az ő művé­szetükből nyújt egy villanásnyit ez a kamara­kiállítás. ECSERY ELEMÉR

Next