Százados úti Művésztelep kiállítása (Helytörténeti kiállító termében, Budapest, 1971)
A JÓZSEFVÁROSI MŰVELŐDÉSI KLUB MEGHÍVJA önt a SZÁZADOS ÚTIMŰVÉSZTELEP kiállítására, melyet a /Hírtsztelep alapításának 60. coffírttása alkalmából RENDEZ A HELYTÖRTÉNETI KIÁLLÍTÓ TEREMBEN (BUDAPEST, Vm., JÓZSEF KRT. 70.) 1971. JANUÁR 20. — MÁRCIUS 20. KÖZÖTT. A KIÁLLÍTÁS — HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL — NAPONTA 11—19 ÓRA KÖZÖTT TEKINTHETŐ MEG. A KIÁLLÍTÁST 1971. JANUÁR 20-ÁN 16 ÓRAKOR NYITJA MEG Dr. POGÁNY Ö. GÁBOR a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója A MŰVÉSZTELEPRŐL Kis ismertetőnk — természetesen — nem törekedhet a teljesség igényére, hisz az immáron hatvan esztendős Százados úti Művésztelep falai között nemzedékek váltották egymást és bontakoztatták ki tehetségüket. Javarészt szobrászok alkotóműhelye volt a kolónia az elmúlt évtizedekben. Az elhunytakkal és ma élőkkel együtt eddig mintegy kilencven képzőművészünk dolgozott itt, ki csaknem egész életén keresztül, ki pedig hosszabb-rövidebb ideig. De tekintsünk röviden vissza és nézzük meg, hogyan is kezdődött? A századforduló után fellendülő szobrászatunk, s a javarészt külföldi tanulmányaikról hazatért fiatalok műterem igénye egyre sürgetőbbé tette egy olyan fővárosi művésztelep létesítését, amely az alkotás és a lakás lehetőségeit együttesen oldja meg a jelentkezők számára. Jelentkező — persze — akadt bőven, a kezdeti negyven igénylő száma végül nyolcvanháromra növekedett, jóllehet igen magas lakbérekre lehetett számítani. A tizenöt kezdeményező — Kallós Ede és Horváth Géza szobrászművészek vezérletével — 1909-ben fordult a Fővároshoz igényével, s az álmokból, az ezzel járó procedúrák ellenére is, viszonylag rövid idő alatt valóság lett. A megszavazott 480.000 koronás költségből 6 háromszobás, 10 kétszobás és 12 egyszobás műteremlakás építését 1911 májusában kezdték el, és még ez év november 1-én beköltözhettek az első lakók. Az elektromos hálózat bevezetésére viszont jóval később, 1923-ban került sor. A lakbér és a fenntartás költségei bizony tetemesek voltak, s e terhek viselése egész a felszabadulásig művészeinkre hárult. Komoly károk keletkeztek a telep épületeiben a második világháború alatt — a bombázások és az ostrom során — de az újjáépítéskor a Fővárosi Tanács már teljes egészében vállalta a nagy múltú művésztelep felújítását, megfiatalítását. A Művésztelep hat évtizedes történetének talán az a legszembetűnőbb sajátossága, hogy közösségi jellege ellenére sem vált azonos művészi elveket valló iskolává. Pedig jelentős mesterek dolgoztak és dolgoznak ma is a műtermekben; olyanok akik a századelőn megújították a magyar plasztikát, s akik ezáltal művészettörténeti jelentőségűvé lettek. Ilyenek voltak Kallós Ede Szentgyörgyi István, és mindenek fölött az 1958-ban elhunyt Medgyessy Ferenc, majd a még ma is élő Csorba Géza, a terep doyenje. Művészetük elsősorban azért nem hatott a többiekére, mert az európai iskolák széles és sokrétű eredményeit is beágyazták a nemzeti karakterbe, és mert valamennyien határozott, egyéni vénájú alkotók voltak. Elfogultság nélkül állíthatjuk azt is, hogy a mai közösség, az idősebb és a fiatal generáció is hasonló erények birtokosa. Államunk a telep számos tagját részesítette a legmagasabb művészeti kitüntetésben: Kossuth- és Munkácsy-díjban. A forma, a kifejezőkészség tekintetében mindegyikük a maga útját járja, de a közös bennük, hogy szenvedélyesen keresik, kutatják az újat, nem kizárólag stiláris értelemben, hanem abban is, hogy minél több oldalról közelíthessék meg és ábrázolják társadalmunk sokszínű életét, eredményeit, problémáit. Nem frázis, hanem való igazság, hogy szinte egy emberként fáradoznak népünk vizuális-esztétikai műveltsége és a szocialista kultúra fejlesztésén, élve a legteljesebb alkotói szabadság lehetőségeivel. — Az ő művészetükből nyújt egy villanásnyit ez a kamarakiállítás. ECSERY ELEMÉR