Fekete Tamás szobrászművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító termében, Budapest, 1972)

LOMBOKKAL nyes, ő önmagát, mi pedig befogadó érzékenységünket érvényesíteni tudjuk- A világról való tudásunk, s e tudás felől a világra adott vála­szunk bonyolultabb és sokrétűbb lett; bizonytalanabb is, kutatóbb is, egyszerre többfelé kereső. Mikor Fekete Tamást körülbelül egy évtizede megismertem, tiszta vo­nalvezetésű klasszikus alakokat mintázott, márványból, ha hozzájutott, de többnyire gipszből vagy terrakottából. Kíváncsian figyeltem, hogy kétségkívül megnyilatkozó plasztikai ihlete és modern intellektuális ér­zékenysége mit tud elmondani e legutoljára Maillol, Bourdelle és Fe­­renczy Béni keze alatt feltehetőleg minden magasrendű tartalmát vég­legesen kibontott formavilág keretében. Megfigyeltem, hogy egyrészt az anyagokat próbálja észrevétlenül kivetkőztetni önmagukból; van akko­riból egy vörösmárvány félaktja, amely a fa meghittségét sugározza, egy gipszből mintázott egész meztelen lány alakja viszont a kő, föld és víz által tömített és csiszolt nemességét hiteti el magáról. Igaz, ugyan­ebben az időben láttam tollrajzsorozatát is, amely e klasszikusan a külső látvány formáit követő szobrokkal ellentétben, éppen egy-egy egyszerű jelenség — térkép, torony, kancsó, kulcs stb. — belső szerke­zetét kutatja fel, mintegy nem ismert belső szerveiket preparálja ki, bár — kontrasztként - a vonalvezetésnek ugyanolyan harmóniájával, mint a szobrokon. Később — részben kényszerűségből, lévén a szobrászi mun­ka alapanyagai általában költségesek, s Fekete Tamás gyéren pom­pázván a megrendelések és vételek listáin — a fát kezdte vallatni. Először még ugyanazokkal a klasszikus kérdésekkel, mint addig a már­ványt, a gipszet, az anyagot. De lassan újszerűbbek lettek a kérdései: megint elsősorban az anyaghoz, annak természetéhez és átváltozási képességeihez adresszáltak. A fában nem annak a végsőkig csiszol.

Next