Fekete Tamás szobrászművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító termében, Budapest, 1972)
LOMBOKKAL nyes, ő önmagát, mi pedig befogadó érzékenységünket érvényesíteni tudjuk- A világról való tudásunk, s e tudás felől a világra adott válaszunk bonyolultabb és sokrétűbb lett; bizonytalanabb is, kutatóbb is, egyszerre többfelé kereső. Mikor Fekete Tamást körülbelül egy évtizede megismertem, tiszta vonalvezetésű klasszikus alakokat mintázott, márványból, ha hozzájutott, de többnyire gipszből vagy terrakottából. Kíváncsian figyeltem, hogy kétségkívül megnyilatkozó plasztikai ihlete és modern intellektuális érzékenysége mit tud elmondani e legutoljára Maillol, Bourdelle és Ferenczy Béni keze alatt feltehetőleg minden magasrendű tartalmát véglegesen kibontott formavilág keretében. Megfigyeltem, hogy egyrészt az anyagokat próbálja észrevétlenül kivetkőztetni önmagukból; van akkoriból egy vörösmárvány félaktja, amely a fa meghittségét sugározza, egy gipszből mintázott egész meztelen lány alakja viszont a kő, föld és víz által tömített és csiszolt nemességét hiteti el magáról. Igaz, ugyanebben az időben láttam tollrajzsorozatát is, amely e klasszikusan a külső látvány formáit követő szobrokkal ellentétben, éppen egy-egy egyszerű jelenség — térkép, torony, kancsó, kulcs stb. — belső szerkezetét kutatja fel, mintegy nem ismert belső szerveiket preparálja ki, bár — kontrasztként - a vonalvezetésnek ugyanolyan harmóniájával, mint a szobrokon. Később — részben kényszerűségből, lévén a szobrászi munka alapanyagai általában költségesek, s Fekete Tamás gyéren pompázván a megrendelések és vételek listáin — a fát kezdte vallatni. Először még ugyanazokkal a klasszikus kérdésekkel, mint addig a márványt, a gipszet, az anyagot. De lassan újszerűbbek lettek a kérdései: megint elsősorban az anyaghoz, annak természetéhez és átváltozási képességeihez adresszáltak. A fában nem annak a végsőkig csiszol.