Kishonthy Jenő festőművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítási Terme, Budapest, 1972)
1935-ben születtem Edelényben. A Képzőművészeti Főiskolát 1960-ban végeztem el, Egerben élek. Itt kiállított munkáim az utóbbi három évből valók. A „modern művészet’’ szópárban a „modern" szó századunkban új értelmet kapott. Származása szerint divatosat jelent, de úgy is gondolkodhatom róla, hogy a mindenkori művészet jelzője. Ez esetben a kornak megfelelő, korszerű. Ahogy e sokat hallott kifejezést ma használják (képzőművészetről beszélek), az úgynevezett hagyományos művészettel tudatosan szembeforduló, illetve a nonfiguratív és e köré csoportosuló törekvéseket kell értenem rajta. Ha a művészetről gondolkodunk vagy beszélünk, csak a jó műalkotásokat vesszük számításba. Pedig koruk jegyét a rosszak is magukon hordták. A korszerűség (ma modernség) tehát nyilvánvalóan nem a jó létrehozója. A jó viszont lehetetlen, hogy kora jegyeit is ne hordozza magán. Sokszor hallom és olvasom, hogy világképünk alapvetően megváltozott, és ez, tudatunkat áthatva szükségszerűen vezetett a művészetben olyan kifejezésmódokhoz, amelyek a fent említett módon a modern művészet fogalmába sorolhatók. A művészet az emberből indul ki, és a megismerési és önkifejezési vágyon át az emberhez tér vissza. Az, hogy a határolt tér nem homogén, vagy hogy az ok-okozatviszony a ciklotronokban felborul, mit sem változtat az emberi élet alapmotívumain. Anya és gyermek kapcsolat, hatalomvágy és alázat, szeretet és gyűlölet, siker és bukás, hit és csalódás, tragédiát eredményező jótakarás, és mindenek felett végtelen érzet és véges lét van, amióta vagyunk. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma tollvonás. A személyiség és a kor, még ha küzdenénk is ellene, minden emberi megnyilvánulásba belekerül, és maradandó formát kap a műalkotásokon. Uralkodni azokon, amik legigazibb valónkat létrehozták, hasztalan erőlködés. Csak üres külső jegyeket tudunk belőlük megkaparintani, s az erőszakkal szembeszállva megtagadnak minket, mert mi nem váltottuk meg őket. A tudományos-technikai forradalom sikerei elvakították az embert, gőgössé tették, és a szkepszis most kezd ébredezni, mikor az ember az általa megváltoztatott világban észrevette, hogy a jóléti államban, az összkomfortos nagyvárosban, a levegőben, a tengerben és a folyóban, a hiányos erkölcsű pedagógiában, az alkalmazott felfedezések nem sejtett következményeiben önmagával találja magát szemben. Az embernek, kellő alázattal a bennünket létrehozó világ előtt, le kell mondania a mindenáron győzni akarásról, és boldog lenne az ember, ha a szeretettel tudna győzni, a szeretettel, amelyről ma olyan kevés szó esik. KISHONTHY JENŐ