Lengyel Lajos kiállítása (Budapest, 1972)
Lengyel Lajos fotografikus, könyvművész, tipográfus a modern magyar alkalmazott művészet egyik úttörő jelentőségű mestere. Több, mint fél évszázados alkotó pályája századunk haladó művészeti irányzatainak hatására alakult, bontakozott ki. Munkássága a hazai avantgarde törekvésekből, Kassák Lajos köréből indult el, mai szintézisében európai szintű. Állhatatos úttörő, nemcsak művészi kifejezésmódjában és eszközeiben, hanem műveinek következetes irányzatosságában, emberi magatartásának az elmúlt részteljes, embert próbáló évtizedekben is töretlen pártosságában is. Kontemplatív, a természet és anyag összefüggéseinek titkait alázattal kutató alkata, elmélyülő lírája, elkötelezett művészetének emberi humánuma alkotásait jellegzetessé, a kortársak között utánozhatatlanná teszik. Indulását, művészetének forrásvidékét meghatározta a kor és a társadalmi környezet. A századeleji makói szegénységből jött nyomdászfiút az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása, a vesztett háború, a levert forradalom s a rákövetkező terror, a gazdasági válság és a nyomor teszi a társadalmi kérdések iránt érzékennyé, majd baloldalivá. Politikai elkötelezettségét az üldöztetések ellenére is vállalta épp úgy, mint ahogy mindmáig hű maradt mesterének, Kassák Lajosnak szellemi örökségéhez. Jellemének alapja a hűség: a humánumhoz, a nyelvhez, a néphez, a beléivódott élményekhez, a választott műfajhoz, a választott stílushoz. Múló divatok látását el nem homályosították, szeme minden újra, minden haladóra érzékeny. A Makói Újság nyomdából a fiatal nyomdászt jószerencsére a budapesti Hungária Nyomdába vezérelte, ahol a legkorszerűbben felszerelt magyar nyomdai nagyipari üzemben Kner Albert avatott keze alatt a magyar nyomdászat legjobb hagyományait sajátította el. A munka mellett az Atelier művészeti magániskolában képezte magát. Művészi fejlődésében az elhatározó élményt a Kassák Lajossal való megismerkedés jelentette 1928 elején. Kassák Lajos, a hazai avantgarde vezető egyénisége, 1926 őszén tért haza bécsi emigrációjából, 1928-ban indította el visszatérte után a második folyóiratát, a ,,Munká”-t. A „Munka” maga köré gyűjtötte többek között a Képzőművészeti Főiskola haladó szellemű fiatal festőit, Korniss Dezsőt, Kepes Györgyöt, Schubert Ernőt, Trauner Sándort (Dórt) és több fiatal munkásfényképészt, köztük Lengyel Lajost, Haár Ferencet, Gönci (Frühof) Sándort, Bergmann Terézt, Schmidt Annát, Bass Tibort, Bruck Lászlót, Tabák Lajost. Kassák a fotót az új művészet, tudomány és technika szintetizáló műfajának, a szociális világkép kifejezésére alkalmas műfajnak tekintette: „A fotográfia az új kor civilizatorikus szüleménye... a fényképész végső soron épp úgy alkotó, alakító munkát végez mint a festő, de a fényképész eszközeinél s realizálásra törekvő szellemiségénél fogva inkább a kor gyermeke.