Angyalföldi képző- és iparművészeti kiállítás (Műcsarnok, Budapest, 1973)
Egy kerület képzőművészeinek a kiállítása, különösen, ha ott-mint a főváros XIII. kerületében - sok művész lakik, és közös kiállításuknak már hagyománya van, valamiképpen olyan profilú, mint egy országos tárlat „kicsiben”. A közönség számára a tájékozódásnak hasonló lehetőségeit és korlátait kínálja: összképet nyújt a nemzedékek és a törekvések sokféleségéről, a műfajok, válfajok változatosságáról, de nem ismertet meg mélyebben egy-egy alkotót vagy tendenciát. Közvetlenebbül enged azonban betekinteni az alkotó munka mindennapjaiba, az egymás közelében élő művészek műtermeibe, s ez, ha nem is határozza meg a kiállítás profilját, mégis figyelemre méltó sajátossága. Egy bármilyen módon meghatározható arculatot persze nem is kérhetünk számon e kiállítástól, még annyira sem, ahogyan egyikmásik megyei — tehát ugyancsak terület szerint szervezett tárlaton többé-kevésbé körvonalazódó képet kapunk az adott országrész, esetleg táji vagy közösségi egység művészetéről. A főváros kerületei kevésbé különböznek egymástól, mint a megyék; egyre inkább hasonulnak egymáshoz, eltüntetve az apróbb, életformát jellemző különbségeket, amelyek még emberöltőnyi idővel is jellemzőek voltak. A kerületekben, a lakótömbökben megszűntek vagy megszűnőben vannak a társadalmi rétegek szerinti különbségek is. A főváros XIII. kerülete, a munkáslakosságáról és munkásmozgalmáról ismert Angyalföld, megnövekedett mai területében olyan tömböket is magában foglal, amelyek a felszabadulás előtt jellegzetes nem munkás lakóterületek voltak. A nagy városok a tudományos technikai forradalom nyomán is uniformizálódnak. Az embernek azonban egyre több a szabad ideje, a kulturális megalapozottsága és az anyagi lehetősége is ahhoz, hogy az egyre sűrűbben lakott és külsőleg mind egyöntetűbb nagyvárosi tömbökben kialakítsa a maga szűkebb egyéni környezetét. Szinte évről évre nő a művészet individuumot fejlesztő szerepe, ezért fontos minden olyan kiállítás, melynek válogatási alapja az együttélés, az egymás mellett élés valamilyen formája, legyen az mégoly esetleges, mint a lakóhely szerinti összetartozás. Abban persze, hogy ki melyik fővárosi kerületben lakik, több a véletlen, mint abban, hogy ki melyik megyében él. Az persze már kevésbé véletlen, hogy a XIII. kerület régi és új műteremlakások mellett műteremházakat is a magáénak mondhat, és részben ez ad magyarázatot a kerületben lakó képzőművészek generációs összetételére is. Mert az idős nemzedékhez tartozó kiváló mesterekkel és pályakezdő fiatalokkal is találkozhat a néző a kiállításon, mellettük azonban ott van - s ez talán „kerületi sajátosság” - a derék had színe-java, jórésze azoknak a ma már jelentős, képzőművészetünk arculatát meghatározó alkotóknak, akik a felszabadulás után végezték főiskolai tanulmányaikat és akik a modern Angyalföldön találtak otthonra. Aligha lenne célszerű művésznevek esetleges felsorolásával illusztrálni a fentieket: a katalógus műtárgyjegyzéke és maga a kiállítás világosan bizonyítja nemcsak a nemzedékek széles skáláját, hanem a stílusok, a tendenciák sokféleségét is, nem utolsósorban pedig azt, hogy festők, grafikusok, szobrászok, iparművészek munkái járulnak hozzá a kerület határain túlmutató képzőművészeti körkép gazdagságához. A tárlat jelentősége nemcsak abban áll, hogy országszerte, sőt, nemzetközileg elismert alkotókat és műveket láthatunk újra és még alig ismertekhez kerülhetünk közelebb, hanem abban is, hogy a látogatóközönség, mindenekelőtt a XIII. kerület lakossága, szemtől-szembe kerül azokkal az alkotókkal, akikkel többé-kevésbé szomszédságban él, azokkal az alkotásokkal, amelyek a közvetlen közelében születtek. ARADI NÓRA