Antal Irén festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1973)

jét máshová, mint a sokrétű valóság azzal adekvát festői átköltéséhez. Olajképein és akvarelljein egy­aránt megfigyelhető az a szigorú fegyelem és találé­konyság, amellyel stiláris eszközeit megválasztja a mindenkori tematikai-tartalmi szándék szolgálatában. Az így fellelhető stílustörés tehát csak látszólagos ná­la és nem kísérletezés, de nem is öncélú formajáték vagy az individuum hiányának a következménye. Festé­szete tehát biztos emocionális és intellektuális alapon nyugszik, különbözősége egyúttal az egységet is ma­gában hordozza. Gyökereiben tehát mégiscsak egyé­ni, s nem is nehéz arra rátalálni, ha a lényeget felfe­dezzük benne. Antal Irén művészetének felvázolásakor nem hagy­ható figyelmen kívül az egyetemes képzőművészet mai arculata sem, amely a társadalmi, a műszaki és a bio­lógiai fejlődéssel, valamint azok sokrétű és bonyolult tagozódásával paralel szintúgy megszámlálhatatlan problémára, jelenségre figyel, majd ennek megfelelő­en ezernyi arculatban jelentkezik. Már a múlt század­ban, lényegében a romantikával lezárult az egyetlen és uralkodó korstílus a művészetekben, s az impresszi­onizmussal kezdődő bomlás századunkban már szük­ségszerűen vezetett a sokféle művészi kifejezéshez. Jelenünkben nemcsak az uniformizált stílus az elkép­zelhetetlen, hanem az is, hogy a művészi szubjektum egyetlen irányba figyeljen és szűk határok között fe­jezze ki magát. A felgyorsult, nyugtalan, nap mint nap változó társadalmi és tudományos mozgás, az impul­zusok tömege aligha engedi meg a művész számára, hogy stiláris programokon bíbelődjék. Picasso példája — úgy vélem — ezt mindennél jobban igazolja. A di­alektikus mozgást — persze — nem minden mű akar­ja vagy tudja visszatükrözni. Akadnak még jócskán olyanok is, akik egy szigorúan zárt világot teremtve függetlenítik magukat e „hisztérikus" és „neurotikus" kortól, s a realitások elfogadása helyett egyetlen for­mai programmal játszadozgatnak éveken vagy évtize­deken át. Ide tartoznak azok is, akik formajátékaikat modernista becsvággyal űzik. A végeredmény mind­egyiküknél ugyanaz: a mindig egyforma a befogadó számára hamar unalmassá válik, csinálja bár azt a legcsiszoltabb mesterségbeli tudással is az ilyen buz­gó igyekezet. Éppen ezért tragikomikus egyes zsürorok működése, amikor a kállításra készülő művészek anya­gából esetleg éppen a legjavát próbálják kirekeszteni a „kiesik" visszataszító ítélet puffogtatásával. Érdekes módon az ilyenek morálja Picassónál a legtermésze­tesebbnek tartja a stiláris egyenetlenségeket. Szembeötlő eltérés Antal Irénnél az olajképek és a vízfestmények csoportjánál van. Nem a különböző technikai eljárásokra gondolok itt — hiszen azok me­rőben más műfaji sajátossága természetes —, hanem a festői felfogás és a hangulati elemek szinte ellentétes voltára. Akvarelljei a csendes szemlélődés derűjét vagy éppen optimisztikus lelkiállapotát sugározzák. Ilyenkor a hazai plein air festés legjobb hagyományait eleveníti fel, de ezek alkalmazásakor sem feledkezik meg az új törekvés ösztönzéséről. Olajképei ezzel szemben drámai töltésűek és elsősorban a párizsi is­kola szelleméhez, vagy a német expresszionizmushoz közelítenek. Ezen belül — amint már arról szó esett — nincs nála semmiféle kiagyalt recept, így legjobb táb­laképeit sem lehet stíluskategóriákhoz kötni. Minden­kor az adott festői élmény és a katartikus hevület dön­ti el a festőállványra helyezett kép sorsát, vagyis, hogy a készülő mű expresszív, kubisztikus vagy szür­­realisztikus jegyekkel nyeri el végső kifejezési formá­ját. Az is előfordul, hogy az egyes stiláris eszközök át­fedik egymást és együttesen jelentkeznek. Ezt a mód­szert sem Antal Irén találta ki, mindennapos kelléke korunk képzőművészetének és a mondanivaló minél érzékletesebb és nivelláltabb megjelenítését szolgál­ja. Vannak olyanok, akik féltik a festészet autonómi­áját az ,,irodalmiasság”-tól. Hogy az ilyesféle aggály alaptalan, azt éppen e kiállítás egyik képe is igazol­hatja; konkrétan a „Kis öregek” kompozíciója, amely annak ellenére, hogy Baudelaire „Szegény anyókák” című verse ihlette, teljes értékű gazdag festőiségben bontakozik ki. Az elmúlás misztériumának szomorú, de természetes látomása e kép, alkotójának egyik olyan főműve, amely országos gyűjteménybe kívánkozik. Igazságtalan dolog lenne azt a tényt elhallgatni, hogy Antal Irént segítő, baráti kezek is kísérték a mű­vészpályán. Kollégái közül mindenekelőtt a Kohán Györggyel való önzetlen, érdek nélküli barátság volt számára a leghasznosabb. A művészi zsenialitás és a nagyszerű emberség e tragikus sorsú festője írta egyik — ma már művészettörténeti jelentőségű — levelében kolléganőjének az alábbi biztató sorokat: „A Maga tehetségét őszintén tisztelem, tartalmas, magasrendű piktúrát csinál és igényessége is erre tör. Azonkívül teljesen eredeti." ECSERY ELEMÉR

Next