Csáti Gábor (Kiskőrösi Petőfi Sándor Művelődési Központ, 1973)

Mindennek jó a fa. Asztalnak, széknek, ágynak, háznak, ól­nak, játéknak, fegyvernek, hajónak, szekérnek, gyerekek karikájának, öregek görcsösbotjának. Bölcsőnek, koporsó­nak. . . Hasítjuk, vágjuk, törjük, vésővel faragjuk, gyaluval simít­juk, fúróval lyukasztjuk, vasszögekkel átverjük — tűri en­gedelmesen. . . Hogyan bánsz vele? Magadra vallasz. Mire használod? Éle­tedről beszélsz. Mit mesélsz, mit dalolsz, mit gondolsz róla? Fákról szóló meséikkel, dalaikkal, legendáikkal világukról, szemléletükről, jellemükről, lelkükről vallanak a népnek. Csóti Gábor csak hasznosat és szépeket alkot jól kiszárított fadarabokból, tüskökből, deszkákból, tönkökből. Hasznos alkotásai szépek, szép faragásai hasznosak. Tányérokkal kezdte és tálakkal, kerek vagy hosszúkás formájú edények­kel, lágy és sima formákkal, melyek egyaránt kedvesek a szemnek és a kéznek. Szépek dísztárgyként a falon, de még szebbek a fehér, vagy színtelen szőttessel terített asztalon. És madarakkal kezdte. Meglátta a madarakat a fában, cső­rüket, tollukat, szárnyukat, testüket és vésőjével sorra kisza­badította őket. Kíváncsi, pihenő, lépegető, bámészkodó, lesel­kedő, alvó madarakat faragott, néha ismerős, néha ismeret­len madarakat. Nem faragott nekik szemet, sem szárnyat, mégis úgy érzi az ember, hogy látnak és repülni készülnek ezek a madarak. Ezután az emberhez közelített Csóti. Már a madarai is totemek voltak kissé, néha erezetük megőrzött és felhasznált rajzo­latával tányérjai és tálai is emberi arcokra emlékeztettek. Csak egy kicsit kellett továbbmenni. Szájat, szemet faragni a tányérokra, a hasábokból kimélyíteni az arcokat, meghagy­ni a szögletes, egyenes orrokat, támaszt adni néhány jel­zéssel a képzeletnek, és ime, megjelentek a maszkok és a totemek. Nem ugrásokkal halad művészi pályáján Csóti. Minden új lépése, minden új alkotása szervesen következik az előzők­ből, életműve úgy növekszik és lombosodik, akár anyaga, a fa. Nemes formájú tányérjai nemcsak a maszkok konkrét­ságai felé irányították, hanem geometriájukkal a sokasít­­hatóság, az egymás mellé rakás, a ritmusi, az elvontságok örömei felé is. A tiszta funkcionális forma új lehetőségeket kínált. Talán innen nézvést érthetjük meg első mozaikjá­nak genetikáját. Ábráikat, felületi játékukat, nyugodt, szi­­metrikus szerkezetüket és a beléjük rejtett nyugtalanságot pedig talán abból a kapcsolatból, amely ezeket az ízig-vé­­rig modern mozaikokat az ősi kultúra­teremtő népek fala­kat díszítő munkáival, sumérek, mayák, asszírok mozaikjai­val rokonítja. Edények, totemek, maszkok után a nagy törvé­nyeket elvontan megjelenítő mozaikok—egy-egy fontos lépés, és mindez a plasztikai művészet születésére és fejlődésére emlékeztet, spontaneitásával és tudatosulásával a plasztikai művészet kibontakozását példázza. És a tárgyak megmunkálása? A fa évgyűrűinek, ereinek céltudatosan megőrzött, beszélő rajza, a véső rusztikus nyo­ma, vagy a selymessé csiszolt felület egyszerre szolgálja Csóti minden alkotásának szépségét és hasznosságát és a szeretetről beszél, amellyel a művész anyagát kezeli. És vall az emberről, aki nyugodt és derűs és aki örömét leli az élet egyszerű szépségeiben és cselekedeteiben és aki nagy­szerűen érti amit csinál és következetesen kutatja új lehető­ségeit. Csóti „fafaragónak” mondja magát. De mi, alkotásainak él­vezői, művésznek kell, hogy nevezzük. Kucka Péter

Next