Fischer Ernő festőművész - Radó Károly szobrászművész (Balassagyarmat, 1973)
,,A festő hivatását alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat, új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk az új tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban levő emberi világ felvet.” Fenti gondolatokat a kiállító művész, Fischer Ernő, a Szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára egy katalógus előszavaként fogalmazta meg, mintegy önmaga ars poétikájával. Mert e gondolatokról, ezekről az érzésekről van szó a Műcsarnok falain. A művész az örök mozgásban levő emberi világról vall. S ezt olyan módon teszi, hogy ebből a fortyogó, vajúdó sok-sok ziláltsággal is terhes valóságból igyekszik kiválasztani azokat a jegyeket, amelyek kifelé mutatnak a káoszból és az emberi kínszenvedés kavargásaiból. Valaminő megnyugtató megtisztulás, valamilyen - magasrendűen ítélkező — szintézis felé. Rádöbbenhetünk arra, hogy a művész mindig a lényegesebb összefüggéseit kutatja az emberi létnek, s nem csupán megteremti magának a harmóniát, hanem a belső felszabadultság adta örömmel át is nyújtja nekünk, ki is vetíti magából, képekké sűrítve. Ha megérezzük, hogy az általa konstruált, zenét idézően finom harmónia valamennyiőnk sóvárgását fejezi ki az összhangzat és megnyugvás után, akkor egyszeriben nagyon beszédesekké válnak számunkra ezek az álmatagon hallgatag alkotások. Akkor már semmivé olvad a képek talányossága: a művész látomásai, kecses ritmusrenddel pallérozott víziói érzékletesen mélyülnek rokonainkká. Itthon vagyunk, hazatértünk. Ebbe a nyers matériát súlytalanná légiesítő, tornyok, ívelt tájak s figurák formáját kecsesen fodrozó muzsikává fogalmazó, a mi szellemi alaprajzunk szerint építkező, benső világunk új tartalmait szuggesztív szintézisbe ötvöző jelrendszerbe. A mai lélek, a modern ember belső világa legfinomabb rezdüléseit, a bölcs és etikus ember tartását, könyörtelen igazságkeresését ily feszítő filozófiai töltéssel s ugyanakkor ilyen nyűgöző líraisággal kevés művész képes kifejezni, mint épp Fischer Ernő. Gondolati hátterű, nagy emberi összefüggéseket megértő és érzékeltető, ugyanakkor azonban ismerősen rokonszenves emberi érzelmeket, emberszeretetet sugalló piktúrával találkozhatunk képein. Hárfára kottázott, bensőséges emberi örömök és kozmikus zengésű dimenziók érzékeltetése együtt és egyszerre, ez Fischer Ernő művészete. A legszubjektívebbé forrósodó emberi vallomás és a legtárgyiasabbnak minősíthető átfogó törvényszerűségek egyszerre, egymásra feszítetten jelennek meg benne s bizonnyal ez adja a legegyedibb élményt, a legmaradandóbb lelki gazdagodást a szemlélődő tárlatlátogatónak. DÉR ENDRE FISCHER ERNŐ 1914. július 18-án született Losoncon. Középiskoláinak elvégzése után 1936—38-ig Prágában a Rajztanárképző Főiskolán Oldrich Blazicek tanítványa volt. 1939-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Aba Novák Vilmos volt a mestere. 1946—49 ig Kmetty Jánosnál tanult. 1949-ben nyerte el a középiskolai rajztanári diplomát. 1951—58-ig a Népművészeti Intézet Képzőművészeti Osztályának vezetője volt. 1959-től a szegedi Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékének a vezetője. Tanulmányútokat tett Olaszországban, Svájcban, Ausztriában, Jugoszláviában, Bulgáriában, Csehszlovákiában. Önálló kiállításai: 1962 Szeged — Képcsarnok 1963 Budapest — Derkovits terem 1965 Szeged — Képcsarnok 1967 Winterthur (Svájc) 1967 Budapest — Műszaki Klub 1971 Budapest — József Attila Műv. Hu 1972 Békés Múzeum Kollektív kiállításokon részt vett: 1960 Vili. Magyar Képzőművészeti Kiállítás 1964 Téli tárlat — Székesfehérvár 1965 X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás 1968 Magyar Kortárs Művészet — India 1968 XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás