Laborcz Mónika keramikus kiállítása (Képcsarnok, Pécs, 1973)

Szeretem, ha szól a zene, hangosan. Mikor már nem hallok mást,­­ boldog vagyok és jönnek a gondolatok. Sokszor leírom, sokszor megcsinálom. Van, amit nem lehet leírni, és van amit nem lehet plasztikában kifejezni. Az indulat fontos. Mindég indulat kell! Ez az élet, és az élet a munka. Most nyugodtak a fák, nyugodt az ég, nyugodt a levegő. A zene izgat, rohan és megáll. Felhív a mozgásra. Érzem, hogy vele kell szen­vednem, örülnöm. Én a magam nyelvén beszélek. Mozgás következik. A plasztikai mozgás. Van nyugodt zene? Van nyugodt plasztika? Van nyugodt élet? Én úgy érzem, nincs. Lüktetés, ütem, élet. Minden múlik és újra jön. Alámerülni, felemelkedni. Élni! Figyelem a világot. Ahogy a tű szalad a lemezen és ahogy forog a lemez, ahogy elmegy az árnyék, ahogy elhervad a világ, elmennek az emberek, ahogy felnő a lányom, ahogy elmúlik mások élete. Én így vagyok. Még nem érzem az élet múlását, csak mindig nagyobb lesz a világ, mindig többet látok belőle, de én maradok Én. És ez nagyszerű, ezért boldog vagyok. Laborcz Monika

Next