Pirk János festőművész kiállítása (1973)
Önéletrajz, amely nehezen készült és hosszú, mert messze kezdődött A galántai mezítlábasokhoz tartozom, akiknek Kodály egyik művét ajánlotta. Apám szíjgyártó, nyerges, kárpitos, kocsifényező és címfestő volt, a galántai Eszterházi-uradalom kommenciós cselédje. Anyám egyszerű parasztlány. Dédnagyapám még jobbágy. Talán tőlük örököltem a föld és a szegényparasztság iránti szeretetem. Apám korai halála után anyám mosónő lett, de a sok éjszakai vasalás - az egész napi mosás után — felőrölte szervezetét. Tizenegy gyermeket szült és 34 éves korában már nem élt. Így kerültem az ország másik végére, Szatmárnémetibe nagyapámhoz, aki ott csőszködött egy lankán, öt kilométernyire laktunk a várostól, onnan jártam be naponta gyalogosan az iskolába. Nagyapa drága, aranyos ember volt. Kék szeme mindig mosolygott. Ő volt az első modellem, mikor borotválkozott, tengerit ha morzsolt, vagy amikor a tűzhely előtt ülve a parazsat nézte és pipázott. Mindig együtt dolgoztunk a mezőn. Nyáron fehér gatyában járt. Tűzszerszám a kova, acél és tapló volt, ezzel gyújtott pipára. Nagyon is szegények voltunk, néha még petróleumra sem telt. Olajmécses világított, de pislákoló fénye mégis oly csodálatos volt nekem. A ház padlója földes, két kicsi ablaka a mezőkre nézett, s mutatta az alföldi ég csodálatos hajnalait. Ősszel volt a legszebb, amikor a hasadt ég alján csak egy pillantásra nézte meg a szántóföldeket a ború végtelenjébe tűnő tűzkorong. A konyhában pedig egy rettenetesen szurkos szabad kémény sötétlett, mint a pokol tornáca. Iskola után befogadtam a paraszti munkába. Jártunk kaszálni, gyűjteni, meg ami jött, még napszámba is. De akkor már rajzoltam is. Rengeteg téma adódott: a fonó, a tollfosztás, tengeri hántás, a szántó lovak. Ezer alkalom kínálkozott, hisz köztük voltam, s az ő életüket éltem. Soha vissza nem térő lehetőség volt ez számomra. Első rajzom egy búzát vető ember volt, akkor Millet-ről még nem is hallottam. Ez a téma még ma sem hagy nyugtot, mintha űznének, próbálom újra meg újra fogalmazni. De már nem is vető ember az, inkább az ember megújuló reménysége, színben pedig káprázat. Téli estéken átjöttek hozzánk a szomszédok. Kártyáztak petróleumlámpánál, vagy nagymama felolvasott rózsaszínű ponyvákat : Rózsa Sándort, Genovévát, Ubrik Borbálát, vagy a féltve őrzött Hét bölcs mestert. Ismét jó alkalom kínálkozott a rajzolásra. Amikor aztán ezeket a rajzokat meglátták Nagybányán, nagyon elcsodálkoztak. Ilyent ott senki nem csinált akkor. Thorma mindjárt pártfogásba vett. Ezeket és