Rozsnyai Zoltán festőművész emlékkiállítása (Balassagyarmat, 1973)
Még egy éve sincs, hogy oly hirtelenül és váratlanul eltávozott. Az időpont még olyan közeli, hogy nehéz munkáiról önmagukban szólni. Az emlékezet önkéntelenül is felidézi filigrán alakját, halkságát, ahogy belépett a szerkesztőségi szobába; kicsit nazális hangját, amelyen röviden, minden felesleges szó nélkül előadta jövetele célját, élénk, mindenre figyelő tekintetét. Foglalkozása nemcsak hivatása, de szenvedélye és életformája volt. Ha egy kicsivel hosszabb ideig tartott a beszélgetés, már ott volt a kezében a toll, már rajzolta vis-a-vis-jét. .. De vajon nem ugyanezekkel a jellemzőkkel találkozik e tárlat látogatója is? Ugyanazzal a csendességgel, rokonszenves szerénységgel, kutató komolysággal? S azzal az érdeklődéssel a másik iránt, amely az arcvonások rajzában nemcsak a testi valóságot, hanem a személyes kapcsolatot is képes kifejezni. Megírták már róla, — s néhány világhíresség bókoló dedikációja is ezt fejezi ki —, hogy meg tudta ragadni egy fej karakterizáló vonásait. Vercors „trés bien”-je, Siqueiros, Amerigo Tot, Neruda, Jevtusenko szívélyes ajánlásai amolyan nemzetközi „osztályzatoknak" is beillenek, s ezek nem is akárkik osztályzatai. Ám aki végignézi a kiállított harmincegynéhány portréskiccet, az nemcsak a modellek vonásaival — és ritka autogramjaikkal — ismerkedhet meg, hanem alkotójuk egyéniségével is. Az alkalmi arcképvázlatnak, amely tanácskozóteremben, fogadáson, egy szálloda halljában — futtában — készül, sajátos követelményei és sajátos veszélyei vannak; könnyen válik személytelenné, még a legnagyobb hasonlóság mellett is; vagy hízelgővé, megszépítővé; más esetben gunyorossá, karikatúrává. A rögtönzés, az a körülmény, hogy nincs idő az elmélyülésre, különféle szorításokba kényszerítheti a művészt. Rozsnyói alkata, bensőségessége mintha kizárta volna ezeket a lehetőségeket. Nem hízelgett, s nem is ironizált, de nem is tudott semleges, hűvösen fölényes megfigyelő maradni; egyfajta halk érzelmesség érződik vázlatain, talán némi meghatódás is. Nem a nagy nevek iránti tiszteletadás, hanem általánosabb értelemben: az emberek iránti szeretet értelmében. Emberszeretetével egybecsengett életszeretete, amelyről ezen a kiállításon legfőképpen színes tájrajzai és szemérmes-kedves aktjai tanúskodnak. Messze elkerülte korunk festészetének és grafikájának absztrakt útjait. Mestere, Berény Róbert indította el a pályáján, és ehhez az indításhoz mindvégig hű maradt; nem kísérletezett soha nem látott formákkal, megállapodottsága mégsem azt jelenti, hogy nem kereste a maga útját. Az utóbbi egy-másfél évtizedben szinte évenként külföldön is járt, ösztöndíjjal és anélkül, többször volt a Szovjetunióban, amelyhez szocialista elkötelezettsége révén is vonzódott, aztán Bulgáriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, a skandináv országokban, Olaszországban. A tájak közül, mint látható, leginkább a délies, napfényes tengerpartok vonzották. Itt élvezte a színeknek azt a vibrálását, amellyel legsikerültebb lapjain találkozhatunk és amelyben leginkább érződik az a „jókedv és buzgalom", mellyel az élet megajándékozta. S amelynek, oly kegyetlenül, folytatását szegte a tragikus vég. Egy tavaly januárjában keltezett feljegyzésében olvastam: „ 1972-ben rendezem meg budapesti gyűjteményes kiállításomat; a kiállítás anyagát múlt év decemberében zsűrizték.” Fájdalmas, hogy ebből a kiállításból már csak emlékkiállítás lett. RÉNYI PÉTER