3. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat (Salgótarján, 1973)

Jelentős és szép szimbólum: a kiállítás nyitásának napja április 4. Hazánk felszabadulásának év­fordulóján találkozhat az Északmagyarországi Országos Képzőművészeti Tárlaton kiállító művészek munkáival az érdeklő és értő közönség. Az évforduló és a tárlat ténye együttesen igazolja az ünnep tartalmát, hiszen a 28 éve tartó céltudatos építőmunkánk következményeként egyre többen jut­nak el az igazi, az emberhez méltó élet magaslatára, s egyre szélesebb körben tudatosul, hogy kul­turális tevékenységünk legfőbb célja: az ország minden lakója a kor legmagasabb kulturális szín­vonalán éljen és dolgozzon. Alakítója és élvezője legyen a tudományos és művészeti eredmények­nek. Ez egyre kiteljesedő folyamatban nem lehet közömbös a képzőművészet szerepe sem; vállalt és teljesített feladatainknak értékelésére éppen a kiállítások szolgáltatják a legjobb alkalmat. Régi, hagyományos bemutatkozási forma a kiállítás, a képzőművészet és a közönség találkozásá­nak egyik legfontosabb fóruma. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma is első­sorban a kiállítótermekből szerezzük a művészet alakulásáról, fejlődéséről és eredményeiről szóló információinkat. A hosszabb-rövidebb ideig tartó, könnyebb vagy keservesebb vajúdást okozó al­kotómunka eredménye, a mű, a nyilvános szerepléssel kezdi el igazi önálló életét; a művész­te­remtő akarat a bemutatkozás során, a közvélemény fogadtatásában találja meg értelmét. Sajátos közvetítő, de egyben értékelő, tudatosító és visszajelző szerepe van a kiállításoknak. Közeghez, helyhez és szándékhoz kötődő forma, amely egy kissé meghatározza a képzőművészet létét, a képzőművészet és a társadalom kapcsolatának tartalmát, formáját. A képzőművészeti alkotások specifikus jellege, a gondolat és a manualitás egységének, illetve ez egység megjelenésének anyaghoz kötött volta alakította ki e rangot, és a megkülönböztetett helyzet, megkülönbözteti a kiállításokkal foglalkozókat és a művekkel találkozni akarókat. Nem arisztrokratikus előjelű differenciálásra kell gondolnunk, hanem a művészet szeretetéből fakadó aktív tevékenységet kiváltó kulturális igényre, amely megfelelő környezetben és megfelelő módon keresi és találja meg a viz­uális kultúra ez ágának embert formáló szépségeit és csodálja meg erejét. A megjelenés ünnepélyessége tehát természetes; az adott érték várja, saját környezetébe invitálja a szépért, igazságért aktív tevékenységet vállaló értelmesen és szeretettel közeledő embe­reket. Az ünnepség azonban pompává is válhat. Megszoktuk, hogy szinte mérték nélküli lelkese­déssel, a belőlünk fakadó természetes kontrollt félreértve fogadjuk a már kipróbált kiállítóhelyi­ségek minden bemutatóját. Úgy vagyunk talán, mint a bigott hívő: legszebb és legeredményesebb a bazilika áhítata. Még tovább fokozza a megszokás kényelmességét az a sajátos helyzet, amit Budapest jelent az ország kulturális életében. A főváros vezető helye persze magától érthető, de éppen az utolsó években lehetünk tanúi egy általánosabb, az ország jelentősebb városait bázis­ként magáénak tudó kibontakozásnak. Egyszerűen lehetetlen ma már az önkéntelen — pejoratív ízt sem nélkülöző - szóhasználat - fővárosi és vidéki képzőművészet, művészeti élet. Magyar képzőművészet van, és szocialista építőmunkánkat nyomonkövető, eredményeit és hibáit a maga eszközeivel társadalmi szinten tudatosító képzőművészetünk folyamatának országos szintű állo­másaivá váltak a különböző városokban rendezett, a szakma egészét érintő nyilvános bemutatkozá­sok. Ezek között is — megítélésem szerint — megkülönböztetett helye van az Északmagyarországi Országos Képzőművészeti Tárlatnak. Nemcsak a vállalkozás, hanem az eddigi eredményei miatt. Salgótarján az otthont adó város nem idegenforgalomra építve — bár az is hasznos, és annak is

Next