Bakallár József festőművész kiállítása (Xántus János Múzeum képtára, Győr, 1974)
Részlet egy levélből: „ . . .Végre hozzájutok, hogy kérdéseidre válaszoljak. Bár nem tudom, hogy kéne rendszerezni mondanivalómat, hogy minden lényeges témára röviden és öszszefüggéseiben adhassak tájékoztatást az eddig eltelt 33 évem emlékeiből. Manapság sokan mondják, hogy szerencsés vagyok, s tán burokban is születtem. Édesanyám, aki szolgalányként hozott a világra, mindezt nem érezte, sőt gyermekéveim súlyos betegségei sokszor félretétették Vele halotti ruhámat. Apám, aki egész életében hetvenkedő kőműves volt, négy évet töltött fogságban. Nagyon vártuk őt haza, s bár még nem jártam általános iskolába, az én dolgom volt a levélírás. (Tulajdonképpen ez volt első képírásom, hiszen előtanulmányok nélkül kellett a betűket rajzolnom.) Vidéken értesültünk arról, hogy apám él. Könnyeivel maszatolt válaszai hozták anyámnak az erőt létfenntartásunkhoz, akkor már hármunk számára, mert megszületett testvérem Erzsi. Falun töltött iskolaéveim idején kitűnő tanuló voltam, olyan körülmények között, hogy rongyba csavart lábakkal lógtam anyám hátán, amikor a kántorlakás, az iskola felé vitt. 1948-ban érkezett haza apám. Mikor a hegyen megláttam, kortyokban nyeltem a könnyeimet, de csak egy izzadt csókra jutott ideje, rohannia kellett saját édesapja haldokló ágyához. Az megismerte és elaludt. Mondom hetvenkedő apám volt, ingerlékeny és darabos. Hajszolt élete ellenére újra gyermeket vállalt, pedig sem pénzünk nem volt, sem lakásunk. Fáradságos, keserves napjainkban nőttek magasztossá az elérhetetlen vállalkozások, öten éltünk tíz négyzetméteres mosókonyhában. Apám korát meghazudtolóan szorgalmas volt, s ma is bámulom hihetetlen munkabírását. De kiderült már az ötvenes években, hogy kőműves nem lehetek, gyenge fizikai állagom sem arra inspirált, meg aztán csak az Isten tudja miért, — sokat rajzoltam, festettem. Ebbe nehezen törődött bele, sokszor megmutatta erejét, hogy félvállal is ledönthető egy kémény, aztán együtt kevertük újra, meg újra a maltert, s úgy tanítgatott falazni, mintha különórákat vállalt volna velem. Végülis beletörődött, engedett a magam útján. Vállalt minden áldozatot értem és családjáért, pedig akkor már megszületett a harmadik leánytestvérem is Kati. Végigkoplaltunk még 11 évet, elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát, de mire kész lettem elnyűttem három vaságyat. Sok mester hatott rám. Fogékony volt a szemem, bevallom másoltam egy Munkácsyt, Mednyánszkyt, meg Michelangelót, de a főiskolán — Fónyi osztályán — már leesett a tantusz. Éreztem, hogy számomra a legtöbbet a franciák közül Braque és Picasso, a magyarok közül pedig Egry nyújthat. Fónyi el is nevezett Braquellárnak. Nem szégyellem, tudom, hogy vannak érintkezési felületeim vele. Különben is hiszek abban, hogy művészetet mindig művészet inspirált. Legutóbbi mozaikom alapötletét például egy keleti szőnyeg adta. Úgy éreztem igaza volt Szőnyinek, amikor azt mondta, egy festőnek nem lehet elég korán rendezni kiállítást. Ezért már a főiskolán önálló bemutatóval jelentkeztem. A Mednyánszky-teremben ért a legnagyobb elismerés, Derkovits-díjat kaptam. 1970-ben Japánban töltöttem három hónapot két tárlatom kapcsán. Sokáig sztresszben éltem. A káprázat azóta is színesít képeimen, de a legámítóbb művészeti közéletük tisztasága. Tudnod kell, hogy egy induló művész számára a legserkentőbb élmény, ha nem látja a határvillongást sem a generációk, sem a stílusok között. 1974 márciusában a győri Xántus János Múzeum mutatja be egy új válogatásomat. Ez lesz a 20. önállóm, s itt most összegezni szeretnék. Amire szükségem van a következőkben, azt megpróbálom továbbfejleszteni, amit már túlhaladtam azt lezárom. Ezért nemcsak a legújabb munkáim, hanem a régiek közül is szerepeltetni kívánok. Megtisztelő számomra, hogy az egyik legrangosabb vidéki múzeum ad erre tágas lehetőséget. Nagy és hosszan tartó feladatokra szeretnék vállalkozni, mert az már a tízegynéhány éves pályafutásom alatt is kiderült, hogy a szakmai elfoglaltság — még ha álmatlan éjszakákkal is jár — többet ér, mint a hazug reflektorfény. . ." „Megismertem a Duna, a víz szépségét ábrázoló képeit. Azonnal szembeötlő volt számomra művészalkata. Japánban festett képeiről elmondhatom, hogy azokban mély átérzéssel tükröződik a keleti impresszió." (Yamashita Keisaburo)