Percz János (Szombathely, 1974)

Új felvilágosodás korát éljük. Nemcsak az emberiség szaporodik mérhetetlenül, de nő ismerettára, kíváncsisága, igénye a na­gyobb világra. Amilyen mértékben szület­nek nap mind nap új formációk, ember és ember, ember és természet, ember és teremtett világa között, olyan arányban és mélységben mondja el az ember, művész és tudós mind­erről megsejtéseit, felisme­réseit. A reneszánsz és tizennyolcadik szá­zadi európai kultúra univerzális alkotókat nevelt, polihisztorokat, a sokoldalú kifeje­zés, képzettség jegyében. A mi korunk is kedvez a széles körű tájékozódásnak, tudo­mányos igazságok többfelöli bizonyításának s művészeink a műfajok egyre szélesebb útjain járnak. Sokan bizalmatlanok korunk univerzális emberével szemben és sem Pi­casso, sem Bartók, Einstein vagy Schweit­zer Albert példájából sem vonják le a ta­nulságot. Pedig az univerzalitás, az egyete­mes látókör, a többféle művészi kifejezés­formában való otthonosság mind kevésbé egyéni vonás, hanem korunk parancsa. Az analízis kora a múlt századdal elmúlt, most a szintézisét éljük. De lehet-e az is­meretek hallatlan gazdagodása idején a sarlatánság és dilettantizmus gyanúja nél­kül bárki is prófétája a teljes igazságnak? A múlt felvilágosodása is megkívánta a részletekről. Ha jól gazdálkodunk velük, más összegezések állnak rendelkezésünkre a részletekről. Ha jól gazdálkodunk velük, megközelítéseink határozottak és biztosak lehetnek. Perez János ilyen értelemben a ma mű­vésze. Sokfelől közelíti meg a valóságot. Fi­gyelő szemmel rögzíti a pillanatokat vázla­taiban, számtalan grafikai és színtudó eljá­rással írja át őket a képi kifejezés for­máira, rajzol és fest tehát. Testet ad em­beri élményeinek plasztikáiban. A jelkép­pé, már már jellé egyszerűsítés eszközét érmeiben, plakettjeiben használja fel. De még ékszereiben, függőkben és melltűkben is ott találjuk, az elvonatkoztatás emberi tartalmát. Egyedi alkotásokban így találta meg kollektív társadalmunk ékszer formá­it, már két évtizeddel ezelőtt. Rácsodálko­zik az életadó napra, megadón hajt fe­jet fák, madarak szerkezeti felépítésének titkai előtt, lírai érzékenységgel beszél, szobrászi nyelven, az emberi érzelmekről. Hol a végtelenbe kitárulkozó örömmel, más­hol meg a magány, az elhagyatottság, re­ménytelenség keserűségével. És ehhez a széles ívű mondanivalóhoz gyűli, patinázza a rezet, hegeszti a va­sat, fával, kővel, kaviccsal, üveggel páro­sítja a fémet, s bár egyszer szétzilálja anyagát, máskor meg harmonikus rendbe szedi össze. Hajszolja, gyötri a kifejezés kényszere, ellenállhatatlanul. Ha magától akar szabadulni, a természethez menekül, ha a természetet találja kevésnek, csalód­va fordul vissza az emberhez. Nyugtata­­lanul foglalkoztatja a teljes élet — a be­avatkozás és megadás végleteiben. Rendkívül termékeny élet az övé, s ha ennek ára is van, ne a gyengéit kérjük számon, hanem az eredményeit. Becsüljük az őszinteséget, mellyel erős és bátortalan pillanataink is megfogalmazást talál a fém­ben, ebben a kemény alkotó akaratot, két­kezi munkát, fegyelmet igénylő anyagban. Értékeljük az előretörést, a meg nem nyug­vás szüntelen jobbra és többre törő szán­dékát. Tekintsük példának a tájékozódás korszerűen is tiszteletre méltó nagyságát, melyben a természet épp úgy otthont ta­lál mint a mitológia, történelmi-kulturális hagyományaink nem kevésbbé, mint az ön­magát figyelő ember gyötrődése. A ma al­kotójára ügyeljünk, aki épp úgy téved­het, aki épp úgy küzködik a kifejezéssel, mint bárki más, de mégis meri vállalni a szókimondás igazát. Az ötvösnek elköny­velt Perez János most éppen szobrokban — bizonyítva ezzel is, hogy a múlt bálvá­nyai képzőművészet és iparművészet között ledőltek. Kocogh Ákos

Next