Percz János (Szombathely, 1974)
Új felvilágosodás korát éljük. Nemcsak az emberiség szaporodik mérhetetlenül, de nő ismerettára, kíváncsisága, igénye a nagyobb világra. Amilyen mértékben születnek nap mind nap új formációk, ember és ember, ember és természet, ember és teremtett világa között, olyan arányban és mélységben mondja el az ember, művész és tudós minderről megsejtéseit, felismeréseit. A reneszánsz és tizennyolcadik századi európai kultúra univerzális alkotókat nevelt, polihisztorokat, a sokoldalú kifejezés, képzettség jegyében. A mi korunk is kedvez a széles körű tájékozódásnak, tudományos igazságok többfelöli bizonyításának s művészeink a műfajok egyre szélesebb útjain járnak. Sokan bizalmatlanok korunk univerzális emberével szemben és sem Picasso, sem Bartók, Einstein vagy Schweitzer Albert példájából sem vonják le a tanulságot. Pedig az univerzalitás, az egyetemes látókör, a többféle művészi kifejezésformában való otthonosság mind kevésbé egyéni vonás, hanem korunk parancsa. Az analízis kora a múlt századdal elmúlt, most a szintézisét éljük. De lehet-e az ismeretek hallatlan gazdagodása idején a sarlatánság és dilettantizmus gyanúja nélkül bárki is prófétája a teljes igazságnak? A múlt felvilágosodása is megkívánta a részletekről. Ha jól gazdálkodunk velük, más összegezések állnak rendelkezésünkre a részletekről. Ha jól gazdálkodunk velük, megközelítéseink határozottak és biztosak lehetnek. Perez János ilyen értelemben a ma művésze. Sokfelől közelíti meg a valóságot. Figyelő szemmel rögzíti a pillanatokat vázlataiban, számtalan grafikai és színtudó eljárással írja át őket a képi kifejezés formáira, rajzol és fest tehát. Testet ad emberi élményeinek plasztikáiban. A jelképpé, már már jellé egyszerűsítés eszközét érmeiben, plakettjeiben használja fel. De még ékszereiben, függőkben és melltűkben is ott találjuk, az elvonatkoztatás emberi tartalmát. Egyedi alkotásokban így találta meg kollektív társadalmunk ékszer formáit, már két évtizeddel ezelőtt. Rácsodálkozik az életadó napra, megadón hajt fejet fák, madarak szerkezeti felépítésének titkai előtt, lírai érzékenységgel beszél, szobrászi nyelven, az emberi érzelmekről. Hol a végtelenbe kitárulkozó örömmel, máshol meg a magány, az elhagyatottság, reménytelenség keserűségével. És ehhez a széles ívű mondanivalóhoz gyűli, patinázza a rezet, hegeszti a vasat, fával, kővel, kaviccsal, üveggel párosítja a fémet, s bár egyszer szétzilálja anyagát, máskor meg harmonikus rendbe szedi össze. Hajszolja, gyötri a kifejezés kényszere, ellenállhatatlanul. Ha magától akar szabadulni, a természethez menekül, ha a természetet találja kevésnek, csalódva fordul vissza az emberhez. Nyugtatalanul foglalkoztatja a teljes élet — a beavatkozás és megadás végleteiben. Rendkívül termékeny élet az övé, s ha ennek ára is van, ne a gyengéit kérjük számon, hanem az eredményeit. Becsüljük az őszinteséget, mellyel erős és bátortalan pillanataink is megfogalmazást talál a fémben, ebben a kemény alkotó akaratot, kétkezi munkát, fegyelmet igénylő anyagban. Értékeljük az előretörést, a meg nem nyugvás szüntelen jobbra és többre törő szándékát. Tekintsük példának a tájékozódás korszerűen is tiszteletre méltó nagyságát, melyben a természet épp úgy otthont talál mint a mitológia, történelmi-kulturális hagyományaink nem kevésbbé, mint az önmagát figyelő ember gyötrődése. A ma alkotójára ügyeljünk, aki épp úgy tévedhet, aki épp úgy küzködik a kifejezéssel, mint bárki más, de mégis meri vállalni a szókimondás igazát. Az ötvösnek elkönyvelt Perez János most éppen szobrokban — bizonyítva ezzel is, hogy a múlt bálványai képzőművészet és iparművészet között ledőltek. Kocogh Ákos