Simon Béla festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1974)
Az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy vidéken élő festőművész mutatkozik be a főváros közönségének. És egyre természetesebb, hogy a vidék kulturális központjaiban fővárosi szintű képzőművészek alkotnak maradandó életművet. Simon Béla 1944-ben, a háború elől menekült Budapestről Baranyába. A Mecsek közelében, a Dél- Dunántúl falusi csendjében régi otthonára emlékezett, Erdélyre, a Fogarasi Havasokra, a faragott tornácok, a népviselet színes szépségére. Budapest háborús nyomora, nyirkos óvóhelyei ködös emlékké váltak. Nem tért vissza a fővárosba a háború elmúltával sem. Festői munkásságának legfontosabb szakasza a baranyai Alsószentmártonban eltöltött tíz esztendő. Színvilága itt teljesedett ki, gazdag festőisége a népi szőttesek színességével kelt versenyre. Műveinek tartalma azonosult a falu életével és annak hiteles festői krónikása lett. Ma Pécs az otthona, a melegszívű mediterrán város, ahol a festészet tanítása, a művészek közössége szabott új tartalmat munkásságának. Indulásának éve: 1928. Ignácz Nelli, az író Ignácz Rózsa édesanyjának tanácsára ekkor iratkozott be a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, amelynek 1931-ig volt növendéke. 1936-ban Kós Károly ajánlólevelével és a „Magvető" c. festményével nyert tanulmányi ösztöndíjjal Budapestre érkezett. A Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István osztályát látogatta, ahol hamarosan (1938) elnyerte a Főiskola kompozíciós pályázatának I. díját. Még ez évben önálló kiállítást rendezett Kolozsvárott, s harminc művét mutatta be. 1939-ben itt részt vett a Barabás Céh szervezésében, majd erdélyi társaival közös kiállítást szervezett Budapesten a Nemzeti Szalonban. 1941-ben a Műbarát Galériában Szervátiusz Jenővel együtt nyílt közös tárlata. Baranyában készült műveinek első, jelentős bemutatója a Pécsett, 1958-ban rendezett gyűjteményes kiállítás. Új olajképei közül ekkor még csupán ötöt láthattunk, a harmincegy kiállított mű nagyobb része vízfestmény volt. A tárlat már teljes erejében mutatta be a művész gazdag színvilágát. 1960-ban újabb kiállítást rendezett Pécsett és ezzel jelképesen is lezárta az alsószentmártoni évek festészetét. Új műveinek színeiben most már tudatosan és hivalkodóan a vörösökre épített. A vörös szín teljes skáláját alkalmazta, a világos rózsaszíntől a mély, tüzes sötétvörösig. 1970- ben Pécsett rendezett gyűjteményes kiállítása közel huszonöt esztendő töretlen művészi útjáról adott számot. Eredményeinek elismerése volt az 1971-ben elnyert Munkácsy-díj. S hogy napjainkig ereje teljességében alkot, bizonyítják a mostani kiállításon bemutatott legújabb művei. Simon Béla művészete a „fauves” formavilághoz és színfelfogáshoz áll legközelebb. Hiba lenne azonban arra gondolni, hogy nagy elődök példáit kívánta bármikor is követni. Akit példaképének tekint — Rippl- Rónai Józsefet — attól áll művészete talán a legtávolabb, s aki közvetlen környezetében, Pécsett befolyásolhatta volna — Martyn Ferenc — merőben más művészi világot vall magáénak. Simon Béla alkotóvilága a mindennapi élet teljességét öleli fel. Sajátos és egyéni művészete a valóságábrázolás reális értelmezésén belül maradt, korszakunk kísérletező példái sohasem csábították számára idegen, ismeretlen utakra. Ha mégis felbontja a formákat, nem modernkedés a célja, csupán a színek önkényes, magaszabta törvények szerinti felhasználása. Ebben rejlik egyéni ereje, műveinek feszültsége. Lobogó színei mégis meleg, lágy lírai emberségről tanúskodnak. ÖNARCKÉP