Szokolszky Miklós (Szombathely, 1974)
Szokolszky Miklós alig huszonhárom éves korában, a vasi képzőművészek 1965. évi tavaszi kiállításán mutatta be első tárlatra érett munkáit, öt évvel később pedig, a negyedszázados jubileum alkalmából meghirdetett pályázaton díjat nyert Városnézők című képével. Két egyéni és számos közös tárlaton — az utóbbiak sorában külföldön: Mariborban és Razgradban is — bizonyította, hogy a választott pálya (a Képzőművészeti Főiskola rendkívüli tanárképző tagozatán szerzett oklevelet 1972- ben) és a meglelt hivatás szerencsésen és szervesen ötvöződik festői, alkotói műhelyében, a műhelyből kikerülő képekben, rajzokban. Az első ecsetvonások óta ösztönösen vonzódott a később tudatosan vállalt emberközpontú festészet tárgy- és témavilágához. Meghitt otthonosan mozog a kis közösségek, az emberi kapcsolatok bonyolult közegében, érzi és érti az arcok és mozdulatok beszédét, közvetlen környezetünk, szobáink, műhelyeink, tárgyaink és tájaink hangulatát. Ezeket rögzíti toll-, tus-, ecsetvonásaival a színek és vonalak szerkesztői fegyelemmel összefogott rendjében, sajátos hangulatú képeken. Olajfestményei, tus- és tollrajzai, akvarelljei egyúttal vallomások is önmagáról és alkotói felfogásáról. A képek egyenként, külön-külön az önarckép részei, összességükben pedig rokonszenves hitvallásának („Századunk harmadik harmadában is van mit mondani az emberről az embernek”) hirdetői. Lírai alkat, átéli és átfogalmazza a valóság költészetét, tehát túllép a látvány természetelvű rögzítésén s arra törekszik, hogy elmélyült közös töprengésre indítsa a nézőt. Ezért festményeit sem a részletek aprólékos kidolgozása, inkább a szándékosan elmosott körvonalak, a tudatosan választott néhány színárnyalat — gyakran a szürke és kék —, a bensőséges hangulat és a külső megjelenítés feszültsége jellemzik. Akár külvárosi részletet, akár szobabelsőt, kisgyerekkel sétáló öreget vagy alvó nőt fest, mindig a lényegre, a kép érzelmiértelmi töltésére irányítja figyelmünket. A tanári pálya, az oktatás és nevelés, a népművelői munka ember- és életközelsége természetes hátteret, élményvilágot jelent a festői, grafikusi munkásság számára. Ebben a természetes közegben az anyaggal és önmagával vívott küzdelemben alakítja festői világát, keresi az önkifejezés egyéniségéhez és felfogásához, tárgyválasztásához leginkább illő eszközeit, stílusát és módszerét. A fiatalság küzdeni tudásával, a hagyományok ésszerű felhasználásával, a munka iránti felelősséggel és alázattal. Harmadik egyéni kiállítása még nem összegezés, csupán a célok és törekvések jelzése, de már több a fiatal induló bemutatkozásánál. Ismerősként és egyéniséget jellemző szerénységgel lép a néző elé. Embertől emberig vagy, ahogy egyik festménye címében a költőt idézve megfogalmazta: lélektől lélekig visszhangzó üzenettel egy rokonszenves festői világ tájairól. Bertalan Lajos