Tiless Béla kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1974)

Egy cserép muskátli Tilless Béla ablakában Betévedve Tilless Béla utcájába, különféle és mégis egyforma ablakok néznek feléd, mindegyiken ott a gondosan megmunkált stukkó, a festék által faktúrává avatott gipszréteg, amely a szigorú geometria törvé­nyeiből és a hagyományos művészet konvencióból zárt és egységes formarendszert alkot — az ablakok forma­rendszerét, vakablakokét, olyanokét, amelyek jelent­ős jövőt nyitnak ránk, a gyönyörűség igézetét, a ria­dalom igézetét, az igézet igézetét, a reteszelt faajtót fölnyitva a jövő (múlt) egyetemes sötétjéből, mély fe­ketéjéből, talán korom tengerből, talán egy elhagyott antracit-bánya mélyéről hirtelen szemünkbe ugrik egy polivinik­lorid-habszivacs-rózsa gyönyörűségesen bán­tó kárminja, máskor a faajtó végleg lezárta a retest, megint máskor ha föl is nyílik, a fal folytatódik mö­götte (keresed Jozeph K. félszeg alakját, elálló füleit), odébb állván pedig ismét egy ablak, egy rácsos ab­lak, hogy megvédjen a kizuhanástól, a meneküléstől és mögötte a tükörben meglátod önmagad, a rács mögött, amely oly végletesen, oly egyszerűen védel­mez a menekvéstől, szegényes utca Tilless Béla utcája, hiszen amit láttál az még jelenségnek is sivár, de legalábbis riasztó, fordítsd hát fejed a másik oldalra, tekints az újabb ablaksorra, kukkants be a csipkefüggönyön keresztül lakószobádba, ahol dúskálsz a különböző ételek kö­zött, vagy pillants a másik szentélyre, ahol mámorod oltárán áldozol, térdelsz az évezredek óta fölülmúlha­­tatlan formák előtt, vagy csodáld meg azt az arany­hálót, amelyik gazdag szövetével elhárítja a leselkedő veszélyt, holott mögötte egy óriásszúnyog már fogát csattogtatja; azaz, mégiscsak gazdag Tilless Béla ut­cája, hiszen — tedd a szívedre a kezed — látlál-e bár­mikor is többet ennél? és ott a kapu is, fekete mélységével, a mélységben ismét csak az aranyhálóval, amely talán oltalom, ta­lán akadály átlépésed előtt a fehér oldalra, az elke­rülhetetlen öröklét oldalára; íme hát bolyongásod ál­lomásai egyetlen utcában elbeszélve, egyetlen utcá­ban fölépítve és lerombolva ábrándjaid, egyetlen ut­cában élve és holtan, de folyamatos jelenlétben; hogy aztán hol találsz helyet a csillogó-forgó fénycsodá­nak, amely tekinteted fölfelé irányítja, amelyen föl­szaladnak a lehetőségek éles fényei és szertesugároz­nak, beragyognak — megintcsak ezt mondhatod — mindent, ami ott van közötted, ott van jelenléted kö­rül; talán sosem fogod megtudni, hol ez az utca, hol vannak ezek az ablakok, és most mégis benézel eze­ken az ablakokon, vagy önnön világod tekint ki eze­ken az ablakokon, ne riadj meg, ha csattan a zsalu­­gáter. . . FÁBIÁN LÁSZLÓ

Next