Csikós András festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1975)

Az utóbbi években a vásárhelyi mű­helyről, vásárhelyi kiállításokról szóló írásokban többször felmerült a hogyan tovább kérdése. Az olykor türelmetlen hangsúllyal felvetett kérdésre nem egy­szer a kritikusok, művészeti írók azon­nali iránymutató, orientáló válasza is papírra került. A választ azonban végül is az ehhez az alkotói csoporthoz, mű­helyhez, iskolához — mindegy minek nevezzük — tartozó művészek munkáik­kal kell hogy megadják. Mindenek­előtt a fiatal művészek felelete érde­mel figyelmet, hiszen életkoruk miatt is övék a jövő, és azért is, mert ők a legérzékenyebbek az újra, a változás­ra. Csikós András kiállításán egy ilyen al­kotói válasszal találkozunk. Felelete kettős: egyrészt érezzük az etikai ala­pokban, a művészi magatartásban a hagyomány­vállalás következetességét, hűségét, másrészt ezen belül nyomon követhető a változás a formálás új ele­meiben. A kiállított művekre vetett egyetlen pillantás világossá teszi szá­munkra, hogy Csikós András vállalja az alföldi realisták és a vásárhelyi mű­hely mai derékhada örökségét a táj és a benne élő ember iránti szeretetben, az együttérző humanizmusban. E meg­határozó erkölcsi, szemléleti alapja azonban alkata folytán nem az alföldi realisták drámai, Tornyai, Koszta által képviselt, kiteljesített vonalához, ha­nem inkább az indulat és szenvedély­mentes, lírai, meditáló Endre Béla-i előzményekhez kötődik. Csikós András festői világa jórészt azonos mindennapi világával, szűkebb környezetével. Alföldi róna, kis tanya, parasztházak, félszer, családtagjai, ro­konai, jó ismerősei adnak naponta megújuló élményt számára. Sajátos helyet, szerepet kap munkáin — nem véletlenül - a föld, a falak, fák és né­hány mindennapi tárgy. Más-más utat választ különböző élményei tolmácsak

Next