Csikós András festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1975)
Az utóbbi években a vásárhelyi műhelyről, vásárhelyi kiállításokról szóló írásokban többször felmerült a hogyan tovább kérdése. Az olykor türelmetlen hangsúllyal felvetett kérdésre nem egyszer a kritikusok, művészeti írók azonnali iránymutató, orientáló válasza is papírra került. A választ azonban végül is az ehhez az alkotói csoporthoz, műhelyhez, iskolához — mindegy minek nevezzük — tartozó művészek munkáikkal kell hogy megadják. Mindenekelőtt a fiatal művészek felelete érdemel figyelmet, hiszen életkoruk miatt is övék a jövő, és azért is, mert ők a legérzékenyebbek az újra, a változásra. Csikós András kiállításán egy ilyen alkotói válasszal találkozunk. Felelete kettős: egyrészt érezzük az etikai alapokban, a művészi magatartásban a hagyományvállalás következetességét, hűségét, másrészt ezen belül nyomon követhető a változás a formálás új elemeiben. A kiállított művekre vetett egyetlen pillantás világossá teszi számunkra, hogy Csikós András vállalja az alföldi realisták és a vásárhelyi műhely mai derékhada örökségét a táj és a benne élő ember iránti szeretetben, az együttérző humanizmusban. E meghatározó erkölcsi, szemléleti alapja azonban alkata folytán nem az alföldi realisták drámai, Tornyai, Koszta által képviselt, kiteljesített vonalához, hanem inkább az indulat és szenvedélymentes, lírai, meditáló Endre Béla-i előzményekhez kötődik. Csikós András festői világa jórészt azonos mindennapi világával, szűkebb környezetével. Alföldi róna, kis tanya, parasztházak, félszer, családtagjai, rokonai, jó ismerősei adnak naponta megújuló élményt számára. Sajátos helyet, szerepet kap munkáin — nem véletlenül - a föld, a falak, fák és néhány mindennapi tárgy. Más-más utat választ különböző élményei tolmácsak