Deák Ferenc grafikus (Korunk Galéria, 1975)
kolozsvári fiókszerkesztőségében — egyszer még a Daciánál is). Ebben a libikóka-helyzetben alakítottuk ki a közös véleményt: a szerkesztő már önkéntelenül a szerzőre, a szerző a szerkesztőre gondolt, valahányszor egy mindkettőnket érdeklő feladatot kellett megoldani. A Korunk elsősorban Deák Ferencnek köszönheti mai grafikai képét, a rovatfejeket csakúgy, mint az 1967 óta érvényes címlapját s az 1973-tól használt Korunk-emblémát. Hány és hány kérdésben fordultam hozzá (többek közt a Korunk Galéria katalógusainak megtervezése végett), föl sem tudnám sorolni. Jóleső érzés viszont, hogy néhány - e kiállításán is szereplő - kitűnő grafikáját a mi kérésünkre készítette, illusztrációul-A könyvillusztrátort már korábban ismertem, a hatvanas évek elején azonban nem tudott magával ragadni rajzainak naturalista biztonsága, az a felületi egyensúly, amely meglehetős összhangban állott az általa akkor illusztrált könyvek többségével. Persze, lehet puszta véletlen a továbbra is érvényesülő párhuzamosság, a tény mégsem tagadható: könyvkiadásunk, romániai magyar irodalmunk állandósuló színvonal-igényével egyidejűleg Deák Ferenc grafikusi pályáján ugyancsak új szakasz kezdődik. Előbb a részletek igazsága-gazdagsága-mélysége tűnik fel illusztrációin és önálló grafikai lapjain; érdemes megfigyelni, milyen hangsúlyozott szerepet kapnak e tusrajzokon és metszeteken az emberi arcok (sok-sok egymás melletti arc) s a kezek. Deák, aki többek közt a Zokogó majom és az Anyám könnyű álmot ígér kísérőrajzait készítette, úgy illusztrál, hogy el is olvassa a kéziratot, azonosul vele. Ennek a teljes érzelmi-gondolati azonosulásnak friss művészi dokumentumai Kocsis István drámáihoz készült, lélegzetállító illusztrációi, mindenekelőtt az Árva Bethlen Kata sorsát grafikailag csodálatos tisztasággal-koncentráltsággal összegező két lap. A részletek (melyek annyi melegséget kölcsönöznek például színes meseillusztrációinak) továbbra is megőrződnek, de már egyre kevésbé élnek külön életet. A fehér és a fekete — s a közöttük található végtelen számú átmenet — újfajta, megharcolt, lényegi egyensúlya emeli a legmagasabb szintre utóbbi grafikai munkáit, melyekkel szemben az ,,irodalmiasság", az ,,epikusság" vádját már senki sem hangoztathatja. Én egyébként korábban sem hittem az ilyenszerű vádaknak, pontosabban, nem érzem eleve bűnnek, ha a képzőművész hallgat az íróra, s az író a képzőművészre. A film tanult a képzőművészettől, az irodalom a filmtől, előzőleg a zenétől — a szüntelen kölcsönhatás nem válik a művészetek kárára. Az a grafikus pedig, aki oly sok energiáját áldozta a hazai magyar könyv népszerűsítésére, igazán megérdemli, hogy valamit visszakapjon az irodalomtól. Lehet, elfogult vagyok, amikor azt állítom, Deák Ferenc a legtöbbet kapta: rendkívüli tehetsége felszabadítását, grafikai készsége intellektuális kibontakoztatását. A másfél évtizeddel ezelőtti szorgalmas könyvillusztrátor így tört előre, a rajzművészet s a sokszorosított grafika legelső vonalába. KÁNTOR LAJOS