Iván Szilárd festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1975)
„Tudomány és művészet közt sok a hasonlóság; mindegyiknek van metodikája, vannak vívmányai, mindenik felismerést közöl. De épp az újhoz való viszonyukban erősen különböznek. A tudománynak legfőbb célja, büszkesége: az „új”; új tényt, új anyagot, új eljárást fejteni ki az ismeretlenségből. A művészetnek, minthogy az időből mer, akarva, nem akarva újnak kell lennie, örömét is leli benne, hogy az igazi feladata azonban nem az újat csikarás, hanem az emlékeztetés, az emberi lélek kontinuitásának, teljességének biztosítása. A közt a sok ismert s még feltáratlan út közt, mellyel az újkori tudomány a művészetet megtermékenyítette, a legkevesebb áldás az újszerűség túlbecsülésében, hajszolásában van, mely a kísérletezést, a művészet másodlagos örömét, a teljességre irányította áhitat elébe helyezi s a bizarrnak, sőt együgyűnek is rangot ad, a megilletőnél nagyobbat, ha a szellemi kémia új vegyületének tekinthető.” NÉMETH LÁSZLÓ 1965-ben volt gyűjteményes kiállításom a Nemzeti Galériában. Németh Lászlót kértem meg, hogy írjon katalógusomba, néhány sorban előszót: ne engem, vagy festményeimet méltassa, hanem csak néhány, beszélgetéseinkben felmerült gondolatot vessen papírra. Az írás akkor nem jelent meg a katalógusban. Most ebből a régi írásból szakítok ki egy részt s teszem a mostani kis kiállítás katalógusának élére, gondolván, hogy ezek a gondolatok még mindig időszerűek. Németh Lászlóval közös balatoni telepen, a Tihanyi-félsziget nyugati oldalán — Sajkodon — laktunk. Én még mindig itt töltöm nyaraimat, itt dolgozom. 1963 nyarán festettem Németh Lászlóról egy arcképet, — megbízásra — de azt nem bocsájtottam zsűri elé. A képet most is kiállítom , nekem kedves képem, bármilyen az , visszaemlékeztet Németh László barátságára és a visszahozhatatlanul tovatűnt sajkodi estékre, a csillagokkal fénylő őszi éjszakákra. IVÁN SZILÁRD