Nagy Gabriella, Hont Erzsébet (Kőszeg, 1975)
Nagy Gabriella fejlődését mondhatni 20 év óta van módom figyelemmel kísérni. Közismert, hogy ez alatt az idő alatt a képzőművészet és természetesen az ezzel testvér iparművészet milyen kalandos utakat kószált be, sokszor keresve valami eddig soha nem volt újat, esetleg a legősibb kultúrforrásoknál — máskor a legelvontabb, a tudományhoz közelítő formafantáziákban. Nagy Gabriella is keresi az újat, de nézetem szerint van olyan biztos iránytűje, ami az úttévesztésektől megmenti. S ez nem más, mint annak az elvnek a hű követése, hogy a művésznek az emberről és az emberhez kell szólnia. Teljesen nyilvánvalóak az igen mélyen átélt, letisztult gondolatok és érzelmek Nagy Gabriella figurális alkotásaiban. Nem érzem véletlennek, hogy fokról-fokra, szinte végletessé, jelzésszerűvé koncentrálja a formákat, mert most csak így tudja kiemelni azokat az élettényeket, emberi tartalmakat — még ha állatfigurák maszkjába rejti is — amiket fontosnak tart: humanitás van minden tárgyában. Átélezi velünk szeretetét a szép és egyszerű formák iránt. A világ gazdag változatosságát — legyen az emberformáltatás, virág vagy egy lelki állapot — mutatja fel ebben a viszonylag korlátozott keretben is. Eddig a szobrász kvalitásáról szóltam, de nem szeretném, ha elfelednénk, hogy ennek a szobrásznak a kerámia a választott anyaga. S hogy ilyen művei születhettek, csak e nagyon kényes, sokoldalú felkészültséget igénylő mesterségben való abszolút, fölényes tudásának birtokában történhetett. Ez az a fundamentum, amelyen művészi-emberi szándékai megvalósulhattak. A magyar kerámiaművészet Nagy Gabriella új alkotásaival gazdagabbnak nevezheti magát. Korach Mór 1