Pituk József Viktórián (Selmecbánya, 1975)

Utoljára 1959-ben állított ki állami szervek rendezésében Budapesten. Kívülről úgy tűnt, mintha abbahagyta volna a festést és a rajzolást, vagy legalább is lemondott volna a nyilvános szereplésről. Valójában egyik feltevés sem igaz. örvendetes valóság, hogy fest­mények sokasága és számos grafikai sorozat született meg műtermében, ugyanakkor el­szomorító tény, hogy jó két évtizeden át nem kapott hivatalos kiállítótermi falat. Pedig egy teljes életműnek is beillenék e húsz év munkája, talentumának gazdag termése. Ám még így sem tudott próféta lenni saját hazájában. Tudott viszont fél Európában, hírne­vet szerezve önmagának és nemzetének, íme, egy kommentár nélküli bizonyíték: Grand Prix (Gran Premio) Milánóban, 1975-ben. A hozzáértők odakinn felismerték különleges képességeit, művészetének egyéni hangját, s alig győz eleget tenni a külföldi meghívá­soknak. Jegyzik a nevét, cikkeznek róla és Pituk József Viktóriánt mindenütt visszavárják. Sikereinek titkát most nem taglalhatjuk, alapos elemzésnek sem jut hely, így csak né­hány mondatban foglalhatjuk össze festményeinek és rajzainak főbb jellemzőit, esztéti­kai minőségét. Aligha lehet vitás, hogy a pituki piktúra lényegét a színek adják. A posztnagybányai hagyo­mányokból indul ki, hogy aztán azon messze túllépjen a magateremtette felfokozott szín­világba. Lehet, hogy féktelennek, zabolátlannak tűnik az a sziporkázó kolorit, amely tá­jait, csendéleteit, figurális kompozícióit hevíti, de nem festhet másként az, aki annyira szereti az életet, mint ő, s aki megittasul mihelyst festéket és ecsetet fog a kezébe. Ecsetkezelése szintúgy életörömét közvetíti, s ez sem lehet más, mint szilaj, szabadon szárnyaló és szélesen ívelő. Vérbeli kolorista vénájának parancsszavát követve, szüntele­nül az abszolút festőiség varázsáért indul újabb és újabb rohamra, miközben megte­remti a teljes művészi autonómiát. Pituk rajzművészete egy egész más világba vezeti a nézőt. Itt a filozofikus hajlamú és mély intellektussal megáldott mester arculata mutatkozik meg. Bár több nagy ciklust készített, ezekből most csak ízelítőt nyújthat. A Dante Divina Commediájához és Homé­rosz Odüsszeuszához készült sorozat néhány kiemelt lapja annak bizonyítására elegen­dő, hogy alkotójuk magabiztos, sőt fölényes rajztudás birtokosa. Annak a rajztudásnak, amely ősidők óta a képzőművészet alapja s amellyel — sajnos — manapság igen ke­vesen dicsekedhetnek. E néhány, tus-ecset technikával létrehozott illusztráció is olyan rajzi és kompozíciós virtuozitást árul el, hogy már-már a tartalmi-világnézeti anyag ere­jét kell miattuk félteni. Ámde ökonomikus érzéke mindig segítségére siet és rajzművein sem szenved kárt a tartalom és a forma korrelációja. Reméljük ,e kisebb tárlat is növeli mesterünk hírnevét, és rövidesen egy hozzá méltó, nagy gyűjteményes kiállításon tárjuk a szakterület és a közönség elé egyetemes értékű művé­szetét. ECSERY ELEMÉR

Next