Balogh András (Gulácsy Lajos Terem, Szeged, 1976)

Balogh András Budapesten született 1919-ben. A Képzőművészeti Főiskolát 1946-ban végezte, ahol Burghardt Rezső tanítványa, majd tanársegédje volt. Önálló kiállításai Budapesten 1947, 1959 és 1963-ban, Debrecenben 1967, Nagykanizsán 1969, Zalaegerszegen 1970, Egerben 1972-ben és 1974-ben Miskolcon voltak. Mint meghívott művészt az 1971-ben rendezett Firenzei Nemzetközi Biennálén aranyéremmel tüntették ki. Külföldön önálló kiállításokkal szerepelt: 1971-ben Bissingenben (NSZK), Firenzében 1973-ban, Milánóban 1974-ben, és Kölnben 1976-ban. Csoportos kiállításokon Stuttgart, Hamburg, Stresa, Como, Verona, Firenze, Bologna, Wiesbaden és más városokban szerepelt 5-10 művével, 1971 és 1975 között. Képei a Magyar Nemzeti Galériában, vidéki múzeumainkban, valamint olasz, német, amerikai, kanadai, spanyol és ausztráliai magángyűjteményekben vannak. Mint egyetemi docens a Kertészeti Egyetem művészettörténet és esztétika tanára. Több könyve és számos cikke jelent meg a táj- és kertesztétika témakörében. Balogh András valóban mestere festészetének. Nemcsak azért, mert gazdag formaadásában művei emberi értékeket tartalmaznak, kiváltképp intellektuálisakat és költőieket, de azért is, mert stílusának összetevői összhangban állnak egymással. A belső világ és tárgyi tükrözésének kölcsönhatása, nála egységes vízióban ötvöződik. Olyan látomás, melyben a tudatalatti legmélyebb rétegeiben szunnyadó tartalmak és azok átlépése az érzelmi síkról az értelmi síkra, metaforákban és képekben ölt testet, a romlatlanság, az igazság és a szépség utáni vágy sarkalló hatására. Festészetének erkölcs-esztétikai küldetése abból a lelkünk mélyén elültetett eszméből ered, hogy végére akarunk járni az alkotás reflexióiban és az elmélyedésben a valóság teljes megismerésének. Alapvető gondolata sajátosan Bergsoni: „a lélek színről színre látása a lélek által”. A költői képzelőerő bűvös játéka ez, mellyel a látott világ ürügyén meg tudja jeleníteni a láthatatlan világot. A tudatalatti és az álom lélektanának segítségével, keresi a lélekben és az értelemben rejtőző lehetőségek visszaszerzését - azokét a lehetőségekét, melyeket az emberi viszonylatok a tapasztalás erejével sugalmaznak. Keresi az igaznak, a szépnek és újnak rejtetten is hiteles költészetét, melyet a racionalizmus krízise megzsarolt, de amely minden érzelgősség vagy félműveltség nélkül most új erőre kap a művészet fényében, tele azzal a meggyőződéssel, hogy túl a kézzelfogható tapasztaláson, mélységes valóság van bennünk, és azt várja, hogy az értelem és a lélek messzségeiből kiszabadítva, felidéződjék és leplezetlenül napvilágot lásson. „Nem azért születtünk - mondja Balogh - hogy összegyűjtsük a világ szépségeit, hanem, hogy új szépségeket helyezzünk el benne.” Erre a felismerésre alapozva, úgy tűnik, művészi akarata és költői érzése arra lelkesíti, hogy túlszárnyalja a valóságot és keresse a szépséget, mely mindig új az életben és az erkölcs-esztétikai tudatban. Ezért művei tematikájának mélyén mindig felismerhető a lélektani motívum, mely újra felszenteli a művésznek és költőnek azt a jogát, hogy az emberi lélek öntudatlanságának homályából felderítetlen motívumokat és tartalmakat hozzon fel, vagy képzelete szabad áradását, melynek segítségével az ember az irreálisat, mint saját belső világának következményét éli át, és így művészete, mintegy a belső élet folytatójává válik a vásznon. Művei a festészet lényegét veszik célba, az emberi létet, mely a valóság megismeréséből áll, megismerni pedig annyit tesz, mint túllépni tudásunk és képességeink korlátait, megsejteni a tartalmakat, melyek a tudat különböző pontjain felbukkanva vonzzák egymást és anélkül, hogy elveszítenék sajátos jellegüket, egybehangolódnak és megörökítődnek az elmében; eközben új lelki valósággá alakulva, újra a művészi és költői alkotóerő forrásává válnak. Esztétikai alaptétele és festészetének félreismerhetetlenül szimbolikus álomvilága az alapvető emberi érték felölelésére irányul és azt a szándékot mutatja, hogy visszaszerezzük azokat a valódi, természetes, emberi, költői és ideális értékeket, melyektől a modern élet és a consum társadalmak hedonisztikus materializmusa eltávolodott. Műveinek távlataiban az igazság, az ártatlanság és szépség utáni vágy jelképeit és hasonlatait sejtjük. A távlati rövidülések nem érnek véget magukban az alakokban, éppen a környezethez illeszkedő kapcsolódásaik által rajzolódik ki és valósul meg az a vízió, mely ki tudja fejezni az álmok találkozását a teljes valósággal. Több ez, mint az esztétikában szokásos jelképesség. Kifejező formái, képekbe teszik át a lelki és érzelmi élet együttes értelmét, így az alakokra ruházott jelentések mintegy azonosultan jelennek meg bennük és a teljes együttlátáshoz, általában a realizmuson való túljutás lelki egységéhez gazdag képzeletű tárgyi valóságot nyújtanak: a tudat különböző szféráiban jelentkező tapasztalati valóság és a tudatalatti elemek rejtélyes ellentéte így gazdag képzeletű tartalmi összefüggésben mutatkozhat meg. Műveinek homlokterében az emberi alak áll. Némelykor mozdulatuk tünetesen hasonlít az anyaméhben elhelyezkedő embrióéhoz, vagy az emberéhez, aki örök álmát alussza az anyaföld mélyében. A sors betöltését várják, nem törődve azzal, ami körülveszi őket. Más festményeken az emberi alak elhagyatottan, a gondolat és képzelet játékába merülten jelenik meg, hogy tűnő álmait kövesse, vagy hogy élményeket, emlékeket idézzen fel és éljen újra, vagyis felszabadulva magának a történésnek a feszültségétől, az érzékenységnek és az eszmélésnek csendes melankóliájában, a test ernyedtségében nyerjen kifejezést, mikor jobban érzékelhető a szép vágyakozása, a mámorító átmenet egy ártatlansági állapotba az álom közvetítésével, melyben adva van az ember számára a lehetőség, hogy elszökjék a lét határaiból. A kiállított művek szemelvényes gyűjteménye világosan bizonyítja határozott célját, azt a tech-