Bognár Zoltán grafikái (Veszprém, 1976)
Bognár Zoltán a sokat dolgozó és ritkán kiállító művészek közé tartozik. Egykori évfolyamtársai, rajztanár kollegái és szőkébb pátriája - Veszprém megye —, követte nyomon munkásságát, de neve és művészete csak az utóbbi években vált ismertté az országban. Hogyan kanyargott életútja, most ne firtassuk, többet árulnak el a művek, mint az adatok. A művek ugyanis azt bizonyítják, hogy figyelt, kísérletezett és megvalósított. Egyéni világot teremtett magának. A legnagyobb visszavonultságban töltött vörösberényi évek adtak legtöbbet: Konecsni György barátságát. Mindketten ugyanazt faggatták akkoriban : a magyar múltat és a provinciális művészet alkotásait. A kézműves mesterséghez közelálló formanyelvet, amelyet a népművészet és nagy művészet között helyez el a tudomány. Erre jobb terepet aligha találhattak volna, mint a Balaton-felvidéket. A nehézkesen, rusztikus egyszerűséggel megfaragott köveket, omladozó faluvégi szobrokat, a présházak mestermű értékű díszítéseit, és magát a máig eleven népművészetet: tükrösöket, tékákat, ostornyeleket. S mindezekhez a bakonyi erdők legendáit, a betyárok életét, a meséket és a balladák örökségét. Mi lesz mindebből a művész kezében? összefoglalás, amelyben elmúlt idők jelenségei új értelmet nyernek. A hiedelmekhez hozzáteszi a maga fanyar, ironikus, vagy kötekedő véleményét és azokat a megfigyeléseket, amelyeket saját kortársainak közelnézetbe hozott gyengéiből, erényeiből és hiányaiból raktároz el. Mert aligha lehet vitatni, hogy Bognár Zoltán grafikai sorozataiban efféle emberi tulajdonságok kerülnek pellengérre, s a népiarchaikus formák parafrázisa csak eszköze ennek a tartalomnak. S ehhez a különös, olykor már a karikatúra határát súroló nyelvhez sem véletlenül jutott el. Olyan kapaszkodót keres benne, amely az ábrázolt jelenetek igazságát sokszorosan megerősíti. Azt húzza alá, hogy a formák évszázadokon át érvényes törvénye, a grafikai jelekkel írás módjára megmunkált felület és az emberek képbe kívánkozó, megmosolyogni való gyengeségének témája megszakíthatatlan folyamatként húzódik végig a művészetben, így a ma élő művésznek is lehetőséget ad saját korával kapcsolatos vallomásokra. Értő humorral kell közeledni ahhoz, ami immár legendává foszlott, pedig egykor valóság volt. Valóság volt az alig ébredező tudat számára, valóság volt azok számára, akik nehéz hétköznapokban ezekből a szép és vidám mesékből álmokat szőttek, vagy ezek közé menekülve megújultak. Régi kedves ismerősök tűnnek elő, szólás-mondások kapnak látható alakot és az egykori sírversek is testet öltenek. S ha Kőmíves Kelemen balladája meg is ihletett jónéhány művészt, Bognár nem az illusztráció szellemében nyúl a történethez. Inkább egy színpadi változatra alkalmas módszerrel építi fel lapjait. S ez ilyen vonatkozásban már nemcsak a székely népballada képi megjelenítése, hanem kultúrtörténet is. A ballada sorsát és koronként gazdagodó értékelését is magában foglalja. A Halotti beszéd, vagy a Kártya sorozat, a Komédiások élete és a Sakkozók, a formai rokonság, az ikonosztázszerű képösszerakás hasonlósága ellenére sem ugyanarról beszélnek. A folklórhoz nem kötődő témában is engedélyezi magának a képzeletszabadságot, és ezzel mindjárt meg is lelhetjük nyitját ennek a különös világnak. A commedia deli arte modern képzőművészeti megnyilatkozását fedezhetjük fel Bognár Zoltán grafikáiban. A vidám csipkelődés és a népművészet kötetlen kifejező szabadsága mögött meghúzódó keserűséget, bölcs és megértő vállalását annak, ami emberi. De nemcsak beletörődést, hanem moralizálást is. Fricskát, a groteszk elemek hangsúlyozását, de egyben a jobbító szándékot és az aggódást. Úgy látszik, hogy a rendre megszülető sorozatokban sok mondanivalója van a művésznek, ezért kompozícióiban bőséggel állítja elénk szereplőit és olykor több kisebb egységet nagy grafikai tablóban elhelyezve több oldalról is körülírja témáját, így az emberré vált tárgyak, bábuvá lett emberek ütközhetnek meg a lapokon. A linómetszés fáradságos munka, mégis mintha Bognár alig tudná követni saját kezének mozgását. Izgatott felületeket alakít ki, s a lényeget kiemelve a kevésbé fontosat alárendeli, így legtöbbször az arc tűnik szembe először, amelyben a kifejezés összpontosul. Talán éppen ez a türelmetlenség hozta létre csurgatott zománc festményeit, amelyeket ő ugyan grafikáknak nevez, de ez a gazdag dekorativitással telefestett , mesefigurákkal és népi ornamensekkel cifrázott izgalmas festménysor már nem a sorról sorra olvasható, hanem az egyszeri nézéssel befogadható monumentális műfajok közé könnyebben besorolható. Az is a funkciója, hogy visszafogott színeivel a népművészet gazdag képzeletét sugárzó festő formáival a modern építészet túlontúl egyszerű belső tereit gazdagítsa. D. Fehér Zsuzsa