II. Dunántúli Tárlat (Kaposvár, Somogyi Képtár, 1976)
BEVEZETŐ A Dunántúli Tárlatok meghirdetését hagyományok fonalán mai aktualitásokhoz fűzve látjuk jelentős rendezvénysorozatnak. Hagyományteremtő alapul jelentőségüket, hatásukat tekintve Rippl Rónai József, Egry József, Bernáth Aurél és Martyn Ferenc példáját emeljük ki. Mindegyikük életművét három tényező alakította korszerű európai és nagyszerű magyar művészetté. Ezek: az alapokat, intuíciókat determináló haza — a nyugtalan felszínű Dunántúl; világjárás, bekerülés az izmusok felvillanyzó légköreibe; hazatérés egy kiszélesedett koncepcióval. A mai napokra vonatkozó aktualitás tömören úgy fogalmazható meg, hogy a Dunántúl művészei többékevésbé a determináltság és a kitekintés fázisában alkotnak, előkészítve a ,,győztes hazatérés" lépéséül Kitekintések, kitaposott ösvények, új nézőpontok, tisztázatlan viszonylatok, zseniális megfejtések egybevetése ez a kiállítás. Ha a tarkaság, változatosság vásárlásán hatna, úgy feltétlenül az értékek és erőviszonyok összemérése a hasznos kiértékelő szempont. Az alkotásokkülönbözőségei egyénimeggyőződéseken alapulnak, s hogy nem alapvetők a különbségek, arról maguk a művészek vallottak, mint gyökérről, a determináló táji-, emberi-, társadalmi környezetről, amely közös. Már rég kivívták becsülésüket az egyéni küzdelmek, ha a cél közös. De értelmeznünk kell a célt, mert csak mottó a Dunántúl. Ha nem riadunk vissza az említett változatos összképtől, mert valljuk ,be túlzott elvárás lenne a mai művészet egészétől az egységes összhatás, a stílus — akkor azt a megállapítást kell tenni, hogy elképesztően sok oldalról vette vizsgálódás alá világunkat, környezetünket, önmagát az emberi elme. Ha arra gondolunk, hogy az emberiséget egy korszakosan jellemezhető állapotából hosszújáratú, egyoldalú nézőpontok véres összecsapásai lódították előre a fejlődés útján, úgy most már tudjuk, hogy vagyunk annyira rugalmasak, hogy a lényeglátás érdekében időnként nézőpontot változtatunk. Az igazság, a valóság ezzel csak egyre hozzáférhetőbbé válik számunkra. Ha van erőnk szemléleti modulációkba bocsátkozni, akkor megismerjük a kitárulkozás és beszűkülés útját. Ez feltétlenül a dialektikus szemlélet mindennapivá válását jelenti. Századunkban az a természet- vagy társadalomtudós az ember ideál, aki a legszélsőségesebb aspektusokkal fölfegyverkezve kutat, kísérletezik, fölfedez, rendszert teremt. A művészetben az aspektusok stílus, izmus, valamilyen art cím alatt sorakoznak. Képviselőik úgy helyes, ha esküdnek valamelyik út járhatóságára a legigazabb valóság felé. Azért hálátlan dolog egy fél országnyi képzőművész találkozót megrendezni, mert a kiállító művészek számára a látogatók előtt különleges kiállást jelent a tárlat. Ilyen körülményben születik a siker, az elutasítás és a közöny. Olyan zajos forgatag torlódik össze, akár a századforduló Párizsában, mely ugyanolyan termékenyítő, miint amilyen veszélyesen elveszítő volt a művészek számára. A párhuzam csak intellektuális vonatkozásban áll, de a képzőművészek számolnak ezzel a vonatkozással, ha nagy közös bemutatóról van szó. Tisztelet hát azoknak a művészeknek, akik műveik beküldésével vállalták ezt a kilátástalan esélyt. Horváth János