Famunkák és Faragások (Képzőművészetek Háza, Szentendre, 1976)
A Népművészetek Házának megnyitásával lehetőség nyílik arra, hogy a szentendrei és az ideérkező múzeumlátogatókat megismertessük megyénk néprajzának egy-egy ágával. Első alkalommal a népi famunkák és fafaragások témaköréből rendeztük kiállításunkat. A kiállított tárgyakat a megyének azokból a múzeumaiból válogatták, ahol néprajzi tárgyakat őriznek. E múzeumok egy része falumúzeum, mely saját községének emlékeit gyűjti, más része tájmúzeum, mely a környező vidék tárgyi és szóbeli hagyományait őrzi. Jelenleg a következő múzeumok gyűjteményéből állítottunk ki néhány darabot: Abonyi Falumúzeum, Aszódi Petőfi Múzeum, Ceglédi Kossuth Múzeum, Dányi zsellérház kiállítás, Isaszegi Falumúzeum, Nagykőrösi Arany János Múzeum, Nagytarcsai Falumúzeum, Penci Falumúzeum, Ráckevei Árpád Múzeum, Szobi Börzsöny Múzeum, Szentendrei Ferenczy Múzeum, Váci Vak Bottyán Múzeum. Ezáltal összességében szemlélhető a megye valamennyi tájegységének faragókultúrája. Pest megye szinte mindegyik határa mesterséges, az ethnikai területeket metsző. A megyei magyar anyagban a dunántúli, az alföldi i-ző és ő-ző nyelvjárású, kiskun, jász, palóc népcsoportokkal találkozunk, amelyeknek néprajzi képét — a hagyományaiban jelentős — szlovák, német, szerb nemzetiség még tovább tagolja. A kiállítás elemzésénél és szemlélésénél a fentiekre hangsúlyozottan kell figyelni. A néprajztudomány a népi kultúra szóban és írásban elérhető emlékeinek, valamint a fennmaradt használati tárgyak megőrzésével foglalkozik. Mivel a tárgyak (ruhanemű, cserép, faeszközök stb.) nagy része már munka közben tönkremegy, más része az idők folyamán elkallódik, többszáz éves tárgyakra nem számíthatunk. A néprajzi gyűjtés ugyan hazánkban már száz éve megkezdődött, de megyénkben a múzeumok többsége csak az utóbbi évtizedekben alakult, érthető, hogy a gyűjteményekben őrzött és most kiállított tárgyak nagy része az utolsó másfél századból származik. Kiállításunkban a legrégebbi datált tárgy 1706-ból, a legfiatalabb 1955-ből való. A népművészeti alkotások — így az itt kiállított tárgyak is — eredetileg mind használati eszközök voltak. A nép díszítő törekvése, esztétikai igénye szépítette meg őket. Nem azért készültek elsősorban, hogy gyönyörködjenek benne, hanem azért, hogy mindennapi munkájukban felhasználják. Ugyanakkor minden tárgy tükörképe gazdája egyéniségének is. A parasztember életéhez — ha a századokban mindinkább visszafelé tekintünk — hozzátartozott, hogy ruházatának, munkaeszközeinek jó részét saját maga készítse el. Fonni, ruháját megvarrni pl. minden lánynak illett. Ugyanúgy a faragáshoz, szerszámainak javításához minden parasztembernek értenie kellett. Azért, hogy a munkaeszközzel minél tökéletesebben lehessen dolgozni, törekedtek a legjobb minőségű anyagot, a legtökéletesebb arányokat és a hosszú tapasztalatokkal kialakított formát megválasztani, alkalmazni azok készítésénél. A díszítetlen tárgynak is lehet művészi értéke. A legjobban megfelelő természeti forma (ágasfa, görbület stb.) kiválasztása már egymagában is művészet. A fentiek alapján nehéz elválasztani, vagy meghúzni a határt, hogy hol kezdődik a „népművészet” és mi az, ami nem számítható oda. Kiállításunkban is találunk kevésbé díszes, vagy díszítés nélküli tárgyakat, melyek egyszerűségükkel, formai megjelenésükkel, tökéletességükkel vetekszenek a faragottakéval (pl. hatszögű sótartó). A népi faragóművészet kiváló művelői igen gyakran a pásztoremberek közül kerültek ki. Az állatok őrzése mellett bőven maradt idejük arra, hogy szerszámaikat aprólékosan kidíszítsék. Megyénknek különösen az északi (palóc) és a déli (kiskun) részéről