Hézső Ferenc festőművész művészetéről (Hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep, 1976)

H­ÉZSŐ FERENC művészete abban a társadalmi, művészeti, művelő­déstörténeti hagyományokkal táplált szellemi közegben fogant, amit szülővárosa, Hódmezővásárhely természetes módon jelenthetett és jelentett is számára. Korán ébredt érdeklődése a képzőművészet iránt, s ebben a fogé­kony, önmagát kereső korszakában viszonylag hamar bekerült a város szellemi légkörébe. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után visszatelepült az útnak indító városba, közösségbe. A Kohán Györggyel való barátsága és együtt dolgozása több vonatkozásban is meghatározóvá vált. A felismerés erejével hatott számára, hogy a vásárhelyi festészeti hagyománynak mennyire erős kötőanyaga van, csak arra kell vigyázni, hogy ez ne akadályozza a továbblátásban, az országhatáron való túlnézésben. Időben tudatosult benne, hogy erről az országról, erről a népről, az itt élő emberek világáról kell szólni egy mai festőművésznek. Felkészülten, úgy, hogy birtokolja és hasznosítsa mindazokat a formai, stiláris eszközöket, amelyeket századunk festészete építő hozadékának tekinthetünk. Európai ma­gyarnak lenni annyit jelent, mint tudni a múltat, tisztelve túllépni a hagyományos realizmus szemléletén azzal, hogy a ma világa, minden ami körülöttünk történik, másságánál fogva új, adekvát eszközöket, a régi módon való láttatást meghaladó festői magatartást kíván. Ha mondanivalóban, az emberi­ társadalmi tartalmában valami új, for­májában is ennek megfelelő kell hogy legyen. A felgyorsult társadal­mi mozgás, az önmagát megújító, szüntelen változást hozó folyamat, az élet, az életminőség újszerűsége, ennek a dinamikának a tartalom­ban és formában való megjelenését követeli meg. A múlt és jelen szüntelen ütköztetése nála nem puszta időjáték. A képfelbontás technikája révén az időben eltérő látványelemek egybekomponálása ebben a mélyebb összefüggésben leli magyarázatát. A múlt és a múlt meghaladása, a múlt tovább élése és a szüntelen megújhodás dialek­tikája, az élet, a világ új ritmikája az, ami a művészt foglalkoztatja. Élményanyagában, a látott, érzékelt és tudott mában alföldinek vallhatja magát. A mindennapi feltöltődésében konkrétan is ott van Vásárhely, de Tokaj és Hajdúböszörmény emberi-tárgyi világa is. Képépítő elemeiben ez a sokszor látott motívumkincs, miliőjében ez a mélyen megélt paraszttársadalom, a kisvárosi világ valósága van jelen. Hézső a ma történéseire figyel, és a múlt önmagában ritkán, s kevéssé érdekli. Vonatkozásaiban, mába húzódó, ütköző, legyő­zendő és megtartó elemében annál inkább. A világ szüntelenül válto­zik, alakul körülöttünk, nemcsak látványában, tárgyi elemeiben, de tartalmi minőségében is. Adott időben ezek egyszeriek, sohasem voltak és így mindig más gondolatot inspirálnak. Ennek megmutatá­sához, megörökítéséhez keresi a tárgyat, a témát, az eszközöket, a kompozíciós megoldásokat. A folyamatot a maga kölcsönösségében és egységében kívánja érzékeltetni. Ettől kapják képei azt a belső dinamizmust, feszültséget, olykor drámaiságot, amely önmagában kizárja az epikus, a leíró jelleget, megvéd a múltba fordulás nosztal­gikus merengésétől, a homályt szülő misztikusságtól. A felgyorsult életritmus indirekt módon egy dinamikus kompozíciós rendben nyer kifejeződést. Ez a fajta művészet alapvetően nem látványfestészet. A tárgyi és emberi világ metszetei, motívumai szuverén módon alakítottak, el­rendezettek, stilizáltak, a művészi közlendő, a kifejezendő élmény és gondolat érdekében.

Next