Ilosfai József szobrászművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1976)
megszólítlak - bár szívem szerint inkább Hallgatnék — figyelve: ajándékaimnak örülsz-e? Az se bánt — hidd el — ha kineveted őket, vagy ha netán, bosszankodsz is miattok, csak közönyös ne légy, mert a semleges lelkiállapot súlytalan, gyarapodásra képtelen és üres marad ... Kimondatlanul is megsejtem, mit gondolsz — de hadd mondjam meg, hogy a benned fölmerülő kérdések, többnyire még megválaszolhatatlanok, mert — az esztétikai jelenség — csak a meghatódásban mérhető föl, s így az első benyomás - még ha meg is indít - véleményalkotásra elégtelen. De, nem is ez a fontos — hiszen még a legjobban körülírt életműveket sem merítettük még ki hatásuk, vagy katalizálóerejük, mégis érvényesül a kielégülést keresők lelki megrendüléseiben. Egészen bizonyos tehát, hogy az ember — a biológiailag egyenlők közül nem az anyagcserét szolgáló, ösztönös érzékenységgel, hanem a szubjektumában rejlő képesség, teremtő erejével emelkedhetett, valamennyiüknél magasabbra. Következésképpen, ha — ezt a szellemi funkciót - az a bizonyos súlytalan gyarapodást kereső hiányérzet, már nem indítja föl bennünk — süllyedünk ismét állati sorba. Érdekünk tehát, hogy — ezt a természetes kínálat fölé emelkedő igényt, amit a biológiai automatizmus, nem ismerhet — a sokaságban is fölébresszük. Ez a kielégülést kereső hiányérzet ugyanis, kezdettől fogva arra irányult, hogy ebben az ideiglenes és széthullásra mindig kész architektúrában, a maradandóval törődjünk, vagyis avval, amit a maggal örököltünk és amelynek aktíváiért és passzíváiért — mint cselekvően szerző, vagy herdáló örökhagyók fe_____________________felősséggel tartozunk ■ ■ ■ Azt hiszem, senki előtt sem kétséges, hogy arra a boldogságszférára gondolunk, amelyben egy tevékenyen gazdagodó, vagy egy semmittevően sorvadó alany, élményei, vagy élménytelenségei — lelki mérlegen barátolva — tehát nemcsak egy életre, de továbbadódóan is megőrződnek. Ez a tény, félreérthetetlenül figyelmeztet bennünket arra: nem mindegy, hogy hogyan élünk! Hogy belássuk, vessünk csak egy pillantást, önnön kútjainkka! Testi teljesedésünk reprodukcióját ugyanis — csakúgy mint az egész élővilágban — egy jól bevált, az ösztönös megismerésben alapuló automatizmus, vezérli és végzi. Valójában tehát, a táplálékszerzésen túl kezdődik, a mi igazi emberi feladatunk. .. Itt — ahol minden architekturális beteljesülés halálos! — az enyészet, bizony csak a magban tovább adódó vitális életerőt, vagyis a folyamatosan alkotó architektust nem érinti. Ezt a mindenséget újjáteremtő potens törekvést keressük a magban, szemléljük a formálódásban és szeretnénk tetten érni önmagunkban. Mivel az általam létrehozott konkretizációk, vagy plasztikai képletek is — a manualitást megelőző — szellemi aktus szülöttei, önmegfigyelés alapján állíthatom, hogy azt a virtuális tervet, vagy esszenciális elgondolást - amely nélkül kivitelezésre még csak nem is gondolhattam volna — magam is, csak akkor pillanthattam meg, amidőn már — hosszabb vagy rövidebb, szellemi terhesség után — „belső látomásként" a tudatomba emelkedett. Arra a sztereotip kérdésre tehát, hogy ezek — az enyhén szólva — különös bálványok, vajon mit is ábrázolnak? — felelősséggel mondhatom: azt, ami a művészetben mindezideig kimondhatatlan volt! S, hogy mi a rendeltetésük, vagyis, hogy lényegükben, milyen katalizálóerőt képviselnek? — arról magamnak — mint jövőjükért aggódó „anyának” is csak sejtéseim vannak... Az bizonyos, mivel a század elején meginduló nagy tabula-rasaval a művészetben mindent újra és elölről kezdtünk, napjainkban: a zsenge és csíraképes mellett megtalálható még a magtalanul túlérett is - csakúgy, mint egykor a hanyatló római és a kezdődő ókeresztény középkorban. S ezek után, ha a látvány esztétikai és a vallomás szellemi együtthatói, fölébresztették volna figyelmedet, ne légy rest, ezt a benyomást megőrizve minél jobban elmélyíteni, hogy a mi művészetünk se maradjon haszontalan elfekvőség.