Kurucz D. István (1976)

Kurucz D. István Hódmezővásárhelyt született és gyökerei olyan mélyek, hogy bár majd három évtizede él már Buda­pesten, művészetét mind tematikailag, mind az alföldi festé­szet hagyományaihoz való hűségben széttéphetetlen szálak kapcsolják ehhez a tájhoz és a benne élő emberhez. Hódmezővásárhely az új realizmus központja, állapítja meg lakonikus, de lényeget kifejező tömörséggel a Művészeti Kis­lexikon. Ez a megállapítás mai művészeti életünkben szél­sőséges reagálásokat, visszhangokat kelt. A szélsőséges in­dulatok indokolatlanok, mert Vásárhely nem több, de nem is kevesebb, mint egy kizárólagosságra nem törő szólam a mai magyar művészet polifónikus együtthangzásában. Kurucz D. István művészetében jól ötvöződnek azok a jel­lemzők, amelyek ezt a műhelyt, vagy ha úgy tetszik, iskolát jellemzik. Ilyen a hagyománytisztelet, de nem a formai jegyek továbbéltetésével, hanem a művészeti, etikai magatartás folytatásában. Ez nála is, mint a nagy elődöknél — Tornyai­nál, Kosztánál — mindenek előtt mélységes humanizmust és tájszeretet jelentenek. Ez a humánum telítődik a szocia­lizmus emberbe vetett hitével és annak tudatával, hogy a tartalmas, értelmes emberi életet mindannyiónk számára megteremthetjük. E korszerű művészi magatartás kifejezésére igen mélyre ásott. Felfedezte, és vitathatatlanul eredményesen alkalmazza, az évszázadok óta szunnyadó temperát .A középkori „klasszikus” tempera festést egyéni kutató munkája, leleménye és tehet­sége által két irányban is tovább vitte, megújította. Egyrészt a régi tempera festmények könnyed, világos, levegős színei mellé a mély és komoly színeket is rávarázsolta palettájára. Másrészt megtalálta az útját annak is, hogy temperáin helyet kapjon a finom árnyaltság, és a tónusok gazdagsága. Ez utóbbi különösen felhőtlen egeiben nyert fölényes, sőt virtuóz meg­oldást. Mindezt anélkül valósította meg, hogy a temperára oly jellemző rajzosságot feláldozta volna. A vonalak kifejező ereje, természeti megjelenése a képi megjelenítése iránti vonzalmát legkifejezettebben az általa festette fákon érez­zük. Nem fest lombos fákat. Mindig a lombtalan ágak, gal­­lyak mozgalmas együttesét, szövedékét választja a leveles­lombos folthatás helyett. Az Alföldet, a Tornyai által szenvedéllyel, drámaian, széles ecsetkezeléssel megformált „nagy semmit” Kurucz D. István nem egyszer a föld és ég két széles sávjára redukálja, de ezen belül az árnyalatok bőségét, változatosságát és a buj­káló festőiségét varázsolja elénk. Harmonikus színvilága legteljesebben a tarlók, rétek, füves zsombékok, szántások részletgazdagságában nyújt élményt. A föld azonban nemcsak gazdag felület nála, hanem annál sokkal több: emberi környezet, emberi munka színhelye. Alföldi tájfestményein valami visszatér nála az ősi földanya mítoszból, legalábbis a munka nyomán kenyeret, élelmet, életet adás gondolattársításig. Külön problémát jelent szá­mára az ember és a táj, az ember és a tér kapcsolata. Tágas-teres alföldi utcái a táj szélesebb, tágabb arcát, lé­nyegét is kifejezik. Érzelmileg leginkább portréiban van jelen. Ez azonban so­hasem jelent érzelmességet, sokkal inkább az együttérző, azonosuló magatartást. Ez különösen parasztasszonyainál, nőalakjainál a formálás, festés gyöngédségével, lírizmusával párosul. Parasztembereiben a karakter elmosása nélkül érez­zük az általános emberi jelenlétet. Szívesen fordul az em­beri csoportok felé is. E művein annyira nem történik sem­mi, alakjai annyira csak vannak, hogy nem cselekvésük, ha­nem pusztán létük által vall róluk a művész és persze nemcsak róluk, hanem az ember és természet, ember és táj ősi kapcsolatáról is. Dömötör János a hódmezővásárhelyi Tornyai János múzeum igazgatója Életrajzi adatok: 1­914-ben 1933- ban 1934- ben Hódmezővásárhelyt született. Szőnyi István magániskolájában tanult, a Képzőművészeti Főiskolán előbb Rudnay Gyulá­nál, majd Benkhard Ágostnál, Réti Istvánnál, Szőnyi Istvánnál a festőszakon, Nagy Sándornál a freskószakon tanul, Varga Nándornál pedig a grafikát. a Tornyai Társaság javaslatára Hódmezővásárhely városi tanácsa tanulmányi ösztöndíjban részesíti, végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, visszatért szülővárosába. 1941- ben római ösztöndíjat kap. 1942- 43-ban Rómában a Collegium Hungaricumban tovább képezte magát. 1943- 47-ben Hódmezővásárhelyt tevékenyen részt vesz a közéletben, és munkatársa a Vásárhely Népe cí­mű napilapnak. 1946- 47-ben a Vásárhelyt élő művészek szervezetének ki­alakításában és a közös létrehozásában vesz részt. 1947- ben bemutatkozik Budapesten és Szabó Iván szobrász­művésszel közös kiállítást rendez a régi Műcsar­nok termeiben. 1947- ben a Fővárosi Tanács műtermes lakást bocsát a rendelkezésére, és ettől kezdve a hódmezővásár­helyi műtermét is fenntartva dolgozik tovább. 1948- ban a Kossuth Akadémia képzőművész-körének ve­zetője. Az Akadémia megbízásából elkészíti az 1848-as szabadságharc népfölkelőit megörökítő freskó részletét. 1948- tól több mint egy évtizedig a Képzőművészeti Főis­kola freskótanszakán Szőnyi István mellett tanít. 1949- ben a főiskola növendékeinek egy csoportját nyári gyakorlatra Hódmezővásárhelyre viszi. 1950- ben a Munkácsy-díj lll­ik fokozatával tüntetik ki. 1951- 52-ben elindítója, majd szervező társa a Honvédségi Képzőművészeti Stúdiónak. 1934-ben 1940-ben

Next