Percz János, katalógus (1976)

PERCZ JÁNOS Divatos művészeti meghatározásaink között, mint amilyen a térforma, a kompozíció,­­ a plasztika is erős jelentésváltozáson ment át. Plasztikának mondjuk a szobrot, de plasztikának a kifejezéssel, belső tartalommal nem vívódó, arányaiban, színében, anyagában jól megválasztott kavicsot, akár az utakat borító bazalt követ, plasztika az amorf üvegöntvény, plasztikája miatt ér­tékeljük a népi agyagedényt, plasztikai hatásokat keresünk ipari formákban. A plasztika értelmezése tehát kitágult a három dimenziós térformákba általában, s eredeti jelentéséből csupán a formálást, pontosabban: a megformáltat őrzi, de már a min­tázást elvesztette. Illetőleg minden plasztika velejárójának tekintjük, hogy valahogy térbeli alakká formálódott, akár a formáló emberi kéz, akár a természet erejével, dicséretére. Perez Jánost első grafikái, fametszetei, rézből kalapált táljai, maszkjai, ékszerei, falakat díszítő vasai, rézhuzalból-lemezekből formált murális munkái óta — negyedszázados művészi pálya ez immár — a plasztika érdekli, az anyag tömegéből felsejlő emberi tartalom, a térbe helyezett anyag, síkok és domború, vagyis plasztikus elemek viszonya, játéka, változatai. Mindig plasz­tikában gondolkodott, s most jutott el a szó szoros értelmében vett plasztikáig: a szoborig. Ez a sokoldalú s alapjában lírai telítettségű alkotó eddig a rajz mögött a formát alakító anyagot láttatta inkább, most az anyagból, a formából felsejlő tar­talmat hangsúlyozza. De mondhatnánk így is: ez a kiállítása a plasztika jegyében: anyag, anyagszerűség és mély emberi mon­danivaló egyessége. Minden érzése, magános gyötrődése, emberi kapcsolatokat kereső vágya, a természetbe kitárulkozó ősz önös igénye, keserves drámai feszültséget jelző pillanatai most kioldódtak a rajzos vonalrendszerek, a kemény síkok önfegyelmet parancsoló hűvös és tartózkodó rendjéből egy olyan felszabadult plasztikai világba, melyben vas, réz, fa, kő, üveg biztos kezű megmunkálással áll önkifejezése szolgálatában. Nem véletlenül adta egyik munkája címéül: „Felhők fölött mindig süt a nap". Hajlítással, domborítással, gyöngyös hegesztéssel harántfutó, éppen felhőt is jelenthető hideg fényű, inkább fény­elenné patinázott fém­foszlányok mögött ragyogó, sima rézgolyó, ha úgy tetszik: a nap. Ebben a munkájában minden benne van. Az a bonyolult és összetett művészi alkat, aki Perez János. A nap kerek, zárt, melegszínű vörösrezének jelképes formájába szorítja érzelemvilágá­nak tüzét, s a felhők oldott, szabadon elterpeszkedő, elszürkített formáival jelképezi a napot, végső soron: az önmagát elfedő közönyt, tovafutó világot. De ezekben a felhőkké minősített rapszódikus formákban feszültség van, rideg színei indulatot, dina­mikus erőt bújtatnak, fedeznek. Vas és kavics, fa és réz közös felsorakoztatása, vagy a lírai lendülettel, dallamos vonalvezetéssel hajlított vasak hegesztéssel, gyöngyösre, játékos egyenetlenségűre olvasztott pereme mind erre a kontrapunkcióra épített világra utal, mely Perez János művészi sajátja. Bonyolítva azzal, hogy a mélyen érzelmi, emberi, egyéni mondanivalóit fegyelmezett, zárt formákba szorítja vissza, ahogy a semlegesebb, személytelenebb egyéni határain kívül esőket romantikusabban, oldottabban, felszabadultabban formálja meg. S mindez együtt magyarázza, hogy nem elégedhetett meg ékszerek mégoly plasztikusan megformált, de valójában síkokra épült ki­sebb rendjével, a hasznos rendeltetés alkalmazkodó kifejezésével s még maszkjai, táljai reliefszerű, tehát plasztikusan kiter­jedt megoldásaival sem. Élményekben, érzelmeiben, életfilozófiában egyre telítettebbé vált, s ez a már-már elementárisan fe­szült belső a tér több dimenzióba követelt nyílt szókimondást. Olyan anyagokban és olyan művészi megformálással, melyre az élő, vagy írott szó sem elegendő. Mert csak az anyagban tudja kifejezni igazát, vasban, rézben, fában, kőben, üvegben. Koczogh Ákos

Next