Péterfy Gizella kiállítása (Stúdió Galéria, Budapest, 1976)
A képfestés belső kényszer, hipnotikus állapot, a teremtés örömét adja. A kép feltétlenül állítsa meg a nézőt! Hiszen ez a kifejezés mondani, mesélni akar mindent: gondolatokat, emlékeket, álmokat, ismerősök történetét, jellemét .... mindazt, ami élményként él a festő életében. Számomra fontos a gondolat és az érzelem együttes jelenvalósága. A csupán színhatásra épült festészet kimerült, eszköztára végigjátszott. A néző szeme egy pillanat alatt elsiklik egy tökéletes absztrakt kép mellett, bármily kellemes színhatású is. Olyan komoly tudással és alázattal kellene festenünk, mint Caravaggio, Rembrant, Goya, Paál László, Gulácsy, Csontváry és még sokan a régi mesterek közül. Az ember szeretete, az ember és a természet szépségének, csodáinak áhítata kell, hogy irányítsa a kezünket. Magam hovatartozásának keresésében, érzésvilágom kielégüléseként olvasom a Bibliát, mely bár hitet nem tud adni, de saját vívódásaimban megnyugtat az, hogy a múltra és jelenre egyformán érvényesek igazságai. Vajon hogyan, honnan, miért vagyunk ezen a földön? Mindenkiben benne élő, megválaszolhatatlan kérdésekre kapok válasz helyett átmeneti nyugalmat. Ezek a képek nem illusztrációi a bibliai történeteknek. A festészet nyelvén próbálom az ezekkel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet vászonra vetíteni. Témakeresésemben menekülés is van, mert úgy érzem, jelenlegi állapotunkban már csak az lehet életmentő, ha ismét „természetimádókká” válunk (középkori értelemben). Ez gazdagítja a lelket. A mai életformában már nincs szükség sokkolásra, hiszen lépten-nyomon csak ebben van részünk! A XX. század a „dicsőséges” technika százada, melyben az emberek jóléte egyre növekszik, kielégületlenségük fokozódik. Ez a nyugalmat nem remélhető hajszoltság, ember ellen való vétek! Ezt a folyamatot kellene eltéríteni szeretettel, türelemmel és nagy természetimádattal, hogy ezáltal az első helyre az Ember kerüljön. PÉTERFY GIZELLA